Még Délebbi Áramlat

A hivatalos kommunikáció szerint arra várunk, hogy az EU és Oroszország egyezzen meg a vitás ügyekben. Ám a valóságban sorra nyitjuk a kiskapukat a vezetékberuházás előtt, miközben más módokon is kedvezünk az orosz – benne remélhetőleg a magyar – gázpiaci érdekeknek.

Éppen a közelmúltban születtek például a Gazprom itteni tevékenységét segítő rendeletmódosítások, rögtön elzártuk az ukrajnai gázkivitelt segítő gázcsapot – amint erre Alekszej Miller, a Gazprom-vezére megkért minket –, és egyébként is egyre jobban szeretjük a gázüzemű buszokat.

Hogy ez jó vagy rossz, annak eldöntéséhez a hazai rövid- és hosszá távú gázellátási, térségi együttműködési, uniós, illetve oroszországi kapcsolati szempontokat kell a mérlegre tenni. Ezt már több elemző megtette – legutóbb a Stratfor Intelligence –, és arra jutottak, hogy a kormány egyensúly politikája régen eltolódott az Oroszországhoz való közeledés, illetve a EU tűrőképességének próbára tétele felé.

A Déli Áramlat kapcsán ezzel együtt megfontolandó Orbán Viktor miniszterelnök azon érve, hogy a Nyugat úgy buzdít minket oroszországi energia-kapcsolataink lazítására, hogy nem kínál alternatívát. Ehhez hozzátehetjük, hogy bár néhány éven belül valóban elérhetünk sok új gázforrást, és több termelő országtól is kaptunk szállítási ígéretet, ez még mind csak terv, vagy annyi sem. Nem tudunk róla például, hogy az USA-ban kiadtak volna európai gázexportra engedélyt azóta, hogy Barack Obama felvetette ennek lehetőségét.

Azt is szem előtt kell tartani, hogy térségünk alternatív gázbeszerzési törekvéseiből jó eséllyel csak a gazdaságilag életképesek fognak megvalósulni. Tanulságos a nem üzleti, hanem stratégiai céllal kigondolt Nabucco gázvezeték terve, amely el is vetélt, sok évnyi nyűglődés után. Most a megszületni szintén nem tudó, krk-szigeti cseppfolyósgáz-terminálról hallhatók hasonló vélemények. A majdani létesítménynek sokak szerint vajmi kevés adottsága van meg ahhoz, hogy valamikor is érdemi gázforgalma legyen.

A Déli Áramlat ügye persze túlmutat egy új gázforrás bevonásán. A mellette szóló egyik fő érv a gázigényünk majdani, erőteljes növekedése. Ezt rögtön le is söpörhetjük az asztalról, nem csak azért, mert egyre több szakértő kérdőjelezi meg keresletünk látványos, belátható időn belüli megugrását, hanem azért is, mert már most is van egy – nekünk nagyon is megfelelő – Ukrajna felőli vezetékünk, amelynek a kapacitása feltelhetően bővíthető is. Nyilvánvalóan fontosabb – vagy egyedül fontos – a másik érv: mi lesz, ha a ma használt, ukrajnai csövön egy molekulát sem kapunk?

Volt már ilyen, és lehet is, akár az orosz-ukrán gázviszályban, akár egyedül Oroszország Ukrajna-politikájában keressük az okokat. Úgy tűnik tehát, hogy a Déli Áramlat mégis kell. De mit is csinálunk, amikor lefektetjük? Egyrészt magyar pénzből segítjük a Gazpromot abban, hogy Ukrajnát kihagyhassa a tranzitból, ezzel pedig Oroszország kerül ahhoz közelebb, hogy erősebb befolyása lehessen keleti szomszédunkra. Másrészt lesz egy olyan gázvezetékünk, amelynek a kapacitásairól majd egy külföldi társaság dönt, miközben a ma meglévő tranzitrendszerünk magyar ellenőrzés alatt áll.

Így jártunk – mondhatnánk –, viszont ezekért cserébe stabil lesz a gázellátásunk. Vagy nem. Mi történik, ha Oroszországnak újabb – ezúttal mondjuk a Déli Áramlat nyomvonalán lévő – országgal támad gázár-elszámolási vitája? Ez sem olyan távoli lehetőség. A Gazprom csak néhány napja koppintott Szerbia fejére egy kiegyenlítetlen gázszámlával, és némi szállítás-visszafogással, mert délnyugati szomszédunk utána kívánt nézni az orosz társaság egyik szerbiai tulajdonszerzésének. Vagy majd építünk egy Még Délebbi Áramlatot?