Megkedvelik-e idén a befektetők Magyarországot?

Az idei év elsősorban növekedési ütemét illetően fog különbözni 2014-től, hiszen a választások, valamint az EU-források elégetésének szüksége nem fog olyan mértékű beruházásokat generálni, mint tavaly. A lakossági fogyasztásra vonatkozóan egyelőre kérdéses a vasárnapi boltbezárások hatása, illetve az, hogy vajon lesz-e lehetőség a reáljövedelmek olyan mértékű növekedésére, mint az 2014-ben történt. Inflációs oldalról nem lesz lényegi változás: továbbra is az elmúlt évekhez képest jelentősen megváltozott természetű, igen mérsékelt drágulást hozó áralakulás lesz a magyar gazdaságban, és komolyan feltesszük majd a kérdést, nem kell-e átértékelni az egyelőre 3 százalékon tartott inflációs célunkat. Sőt, egy esetleges kedvező mezőgazdasági szezon mellett az sem biztos, hogy nagyon messze tudunk lépni a deflációs veszélyektől, főleg, ha Európa tényleg belecsúszik a csökkenő árak spiráljába. De mit is jelent mindez a befektetések szempontjából?

Az állampapírpiac sorsát meghatározza a várhatóan mérsékelt, talán meglepően alacsony infláció, és az Európai Központi Bank esetleges további monetáris lazítása, ami Európában is és Magyarországon is alacsonyan tartja a kamatokat. Az Egyesült Államok jegybankjától annyira nem félnék, megkockáztatom, hogy 2015-ben nem lesz Amerikában kamatemelés, amivel eltérek a konszenzustól.

Az állampapírok hitelkockázata szempontjából fontos költségvetési szigor sem fog itthon változni, az Orbán-kormányok gazdaságpolitikájának konzisztens eleme a fejszés „finomhangolással” méretre szabott költségvetési hiány. Egy-két újabb kreatív különadóval akkor is összejöhet a kívánt 2,4 százalékos deficit, ha esetleg a gazdasági növekedés elmarad a 2,5 százalékos tervtől. A költségvetési szigor egyébként arra is rávilágít, hogy a gazdaságpolitika által legpreferáltabb partner mindig a hitelező, őt követik lehetőség szerint bizonyos választói csoportok, a sor legvégén pedig a részvényesek állnak, akiken mindig elverik a port, ha a költségvetésnek pénzre van szüksége. Nem csoda, ha a beruházásoktól elmegy a vállalatok kedve.

Annál is inkább, mert az üzleti környezetet mérő világbanki Doing Business felmérésben szereplő 189 ország közül Magyarország mindössze az ötvenötödik, ami – tekintve, hogy nem a lista második felében szereplő Szvázifölddel vagy Bangladessel szeretnénk versenyezni – maximum középmezőnynek mondható. Sokat mondó, hogy az egyes szempontok közül a legrosszabb besorolást a befektetői, beruházói jogok védelmét illetően kapta hazánk, ebben a tekintetben 127 országban jobb a helyzet, mint itthon, például Kirgizisztánban vagy Zambiában is. Optimistán azt is mondhatjuk, hogy van fejlődési lehetőségünk, de gyanítom, hogy ameddig erre nem kerül sor, részvényesi tőkét Magyarországon fialtatni keveseknek jut majd eszébe.

Mindig visszatérő kérdés, hogy vajon a Budapesti Értéktőzsdén érdemes-e részvényeket venni, de erre nincs igazán jó válasz. A magyar tőzsde valójában nem részvénypiac, nincs szélessége, azaz kevés a megfelelő forgalommal, likviditással rendelkező kibocsátó, és mélysége sincs, tehát jelentősebb tételek vásárlása és eladása esetén többet mozdul el az ár, mint az egy megfelelő tőzsdén megszokott. Filozofálgathatunk arról, hogy miért olyan a BÉT, amilyen, de sokatmondó, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni azoknak a sikeres tőzsdei bevezetéseknek a számát, amelyek nem egy állami tulajdonú vállalat privatizációjához köthetők. Mindezt az elmúlt több, mint két évtizedben összesen! Így lehet, hogy bizonyos részvények jól fognak teljesíteni, de lehet, hogy nem, és mivel kevés számú lehetőségből kell választanunk a BÉT-en, túl nagy az egyedi részvényekhez köthető kockázat, és kevés az általános makrokörnyezetből származó faktor ahhoz, ezek alapján akár előrejelzést, akár ajánlást lehessen megfogalmazni. A magyar tőzsdei megmaradt a gyermeki állapotában, és nem a saját hibájából, hanem azért, mert a magyar tőkés számára a nyilvános tőkebevonás valami miatt soha nem volt reális opció.

Folyamatosan egyre gyengébb szintre araszol a forint euróval szembeni árfolyama, jóllehet, az ország külső egyensúlya többletet mutat, amit jelentős, tavaly a GDP négy százalékára rúgó nettó EU-kifizetés is megfejelt. Ilyen viszonyok mellett inkább erősödést, mintsem gyengülést vártunk volna, de elmúlt években meghatározó tőkeáramlási tétel volt a lakossági és vállalati devizaadósság leépülése, ami folyamatos devizakeresletet teremtett a piacon, ezzel ellensúlyozva a folyó és a tőkemérleg többletét. A devizahiteles rendezés után ez a tétel viszont jelentősen mérséklődni fog, sőt, a devizatartalék csökkenése mellett a külső adósságmutatóink is javulni fognak. Ez nem jelenti azt, hogy a devizagyengülésnek feltétlenül vége, a forint sokkal izgalmasabban, kiszámíthatatlanabbul viselkedik annál, minthogy sima előrejelzéseket mernék rá adni, de mások lesznek a rá ható erők, mint eddig. A dollárral szemben más a helyzet, ott az amerikai deviza egyelőre töretlennek látszó menetélése miatt a 300-as árfolyam sem kizárt, ami egy, a jelenleginél erősebb euró/forint árfolyammal és egy paritás közeli euró/dollár kurzussal simán is összejöhet, ez messze nem lehetetlen esemény.

Természetesen figyelnünk kell a külső folyamatokra is. Az olajárak tartósan alacsony szintje a tőkepiaci status quo olyan felborulását hozta már most is, aminek a hatását egyelőre csak most mérjük fel. A nyersanyagexportőr országoknak most nem megy olyan jól, ez a legtöbb feltörekvő részvény és deviza árfolyamán már most látszik. Európában négy választást is rendeznek, és mindegyik a középen álló pártok hagyományos erőegyensúlyát látszik felborítani, ami megspékelve a görög és a spanyol adósság esetleges újratárgyalásával, komoly politikai próba elé állítja Európát, Kína pedig éppen az álló helyzetbe fékeződő ingatlanpiaccal küzd, vagyis kockázatokból idén sincs hiány.