Reklámadó: a magyar média- és reklámiparnak semmi oka ünnepelni

Az égegyadta világon semmi meglepő sincs abban, hogy Brüsszel vizsgálatot indított a magyar reklámadó ügyében, még csak az sem, hogy nem szokványos módon az alkalmazását is felfüggesztette. A törvény ugyanis annyira párját ritkítóan durván avatkozik be egy ágazat életébe, annyira cégreszabottan adóztat és lehetetlenít el, hogy nem kellett sokat lamentálni azon, EU-konform-e a törvény. A betűjét már szinte meg sem kell vizsgálni, elég a szelleme is. Ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy néhány médiaóriástól annyi lóvét fognak elvonni, hogy belegebednek. Vagy beállnak a sorba. Magyarországon kevés olyan vállalat van, amely kibírná, ha a bevételének csaknem 50 százalékát besöpörné az állam. De határon túl se sok.

Tetszik vagy sem, olyan klubba léptünk be, ahol konkrét cégek nem tetszik alapon történő kilövése nemcsak, hogy nem szokás, hanem tilos is. Ahogyan a tiltott állami támogatás is, amit meg éppenséggel egy másik cégre szabva valósíthatott meg a jogszabály. Azt a kormány is megértette hamar, hogy Brüsszel jelenlegi formájában elmeszeli a reklámadót, ami már a vizsgálat mostani megindításának indoklásából is borítékolható. Részben ezért kezdett el tárgyalni a háttérben, majd ezért állt elő a törvénymódosítás tervével.

A durva adókulccsal terhelt néhány nagy cégen kívül azonban a magyar média- és reklámiparnak semmi oka ünnepelni. Az ugyanis világos, hogy az egykulcsos adó ellen nem lesz kifogása Brüsszelnek. Márpedig a piaci szereplők zömének ennek a befizetése is éppen elég teher lesz. Ez a törvény már nem cégek között szelektál indokolatlanul, hanem ágazatok között – legalábbis akkor, ha az indok a médiatársaságok túlzott jövedelmezősége. Ha a hazai médiaipar átlagos nyereségessége lenne az a szint, ami fölött már különadóval kell kiegyensúlyozni a közteherviselést, akkor sok ágazat kezdhetne cidrizni Magyarországon.