Vége a jó időknek?

A 2008-2009-es válság előtti 25 évben az USA két, rövid ideig tartó enyhe recessziót és két, hosszú ideig tartó erőteljes élénkülést tapasztalt meg.

Globális szinten a jövedelmek erőteljesen nőttek, az infláció csökkent, a tőzsdék szárnyaltak. Továbbá az 1980-as évek elején az utolsó nagy visszaesés utáni élénkülés egy addig nem tapasztalt, mintegy 25 éven át tartó erőteljes és stabil makrogazdasági teljesítményt eredményezett. Most azonban a növekedéshez való visszatérést jóval nehezebb elérni.
Amerika 2008-2009-es válság utáni élénkülése egyenetlennek tekinthető, amely során a növekedési ütem ismétlődően felgyorsul, majd aztán visszaesik. Valójában az amerikai gazdaság egy évtizeden belül még nem tudott három egymást követő negyedévben 3 százalékos bővülési ütemet produkálni.

Az USA azonban e tekintetben nincs egyedül. Bár a legtöbb európai gazdaság ismét növekszik az alacsonyabb olajárnak és a valutaárfolyam gyengülésének köszönhetően, azonban a bővülés üteme mérsékelt. A tokiói kormányzat jelentős erőfeszítései ellenére a japán gazdaság élénkülése is törékenynek tekinthető. Még azok a nagyobb feltörekvő gazdaságok – amelyeknek elvileg a globális növekedés motorjainak kellene lenniük a következő években – is gondokkal küzdenek: Kína és India növekedési üteme lassult, míg Brazília és Oroszország gazdasága zsugorodik.

Amikor egy fellendülés vagy recessziós időszak ilyen hosszú ideig elhúzódik, akkor úgy tűnik, mintha ez a helyzet örökké tartana. Hat évvel a válság után néhány prominens közgazdász azt kérdezi, hogy vajon a nem megfelelő szintű beruházások és/vagy a technológiai innováció csökkenő haszna az alacsonyabb növekedéssel és az életszínvonal lassabb emelkedésével leírható pályára állította-e a globális gazdaságot. Más közgazdászok elhúzódó stagnálásról beszélnek, amivel valójában azt akarják kifejezni, hogy a jó időknek egy időre búcsút mondhatunk. Kérdés, hogy igazuk van-e?

A teljes gazdasági növekedés nagyjából a munkaórák (vagy a munkavállalók számának növekedésének vagy az általuk végzett munkaórák számának növekedésének) és a termelékenység (az óránkénti termelés) növekedésének az összege. Ha a termelékenység mértéke évente egy százalékponttal nő, akkor a következő generáció életszínvonala egyharmaddal emelkedik.

A termelékenységet tőkeberuházásokkal, technológiai innovációval és a munkaerő szaktudásának fejlesztésével lehet erősíteni, bár a közgazdászok álláspontja abban eltér, hogy ezek közül melyiknek van a legnagyobb hatása. Larry Lau-val végzett kutatásaim szerint a technológia játszotta a legnagyobb szerepet a G7-gazdaságok termelékenységének II. világháború utáni emelkedésében.

Ennek ismeretében, az USA csökkenő termelékenységi növekedését – amely 2010 óta évente csak átlagosan 0,7 százalékot tett ki – néhány elemző a nem megfelelő technológiai újításokkal magyarázta. Ezen pesszimisták, mint Robert Gordon közgazdász szerint az új innovációk valószínűleg nem tudják olyan mértékben növelni a termelékenységet, mint a villanyáram, az autók és számítógépek tették a XX. században. Az optimisták ezzel szemben azzal érvelnek, hogy az okostelefonok, a Big Data és a nanotechnológiában, robotikában és élettudományokban várható előrelépés a technológia hajtotta termelékenység-növekedés új korszakának előhírnökei.

Egyértelmű, hogy a technológiai fejlődés jövendő irányát nehéz megjósolni. Valójában egy új technológia fő kereskedelmi értéke nem mindig nyilvánvaló még a feltaláló számára sem. Amikor Guglielmo Marconi egy évszázaddal ezelőtt feltalálta a drótnélküli távírót, akkor a telegráffal versenyzett, és nem gondolt még a műsorokat sugárzó rádiócsatornákra.

Tovább bonyolítja ezt a kérdést az a tény, hogy a termelékenységet fokozó technológiai fejlődés új hulláma várhatóan olyan szektorokban (például egészségügy) jelenik meg, ahol nehéz lesz felmérni azok gazdasági hatását. A közgazdászok szerint az egészségügyi ellátás minőségében tapasztalható számos előrelépést – például a szívbetegek hatékonyabb kezelését – nem lehet megfelelően kimutatni a reál GDP-ben, és azt helytelenül csak áremelkedésként veszik figyelembe. A gazdasági fejlődés pontos értékeléséhez ezen változások mérésére jobb eszközök szükségesek.

Az egyértelmű, hogy a technológia hajtotta növekedés néhány kockázatot hordoz magában. Azon régi félelmek nem igazolódtak, hogy az automatizálás és a mesterséges intelligencia széleskörű strukturális munkanélküliséget eredményez, azonban a technológia és a globalizáció csökkentette a béreket, ami alól csak a fejlett gazdaságok legjobban képzett munkavállalóinak keresetei a kivételek. A nemzeti jövedelemben a tőke aránya emelkedett, míg a munka részesedése csökkent. Nagy hiba lenne azonban, ha olyan intézkedések születnének, amelyek korlátoznák a termelékenységet potenciálisan növelő technológiákat.

Az erősebb gazdasági növekedés, illetve az életszínvonal-emelkedés ösztönzése érdekében a kormányzatoknak biztosítaniuk kellene, hogy a magánszektor megfelelő ösztönzőket kapjon az innováció, a vállalkozó szellem, valamint a fizikai és a humán tőkébe történő befektetések terén. Ezt az állam a vállalkozások adminisztratív terheinek csökkentésével, vállalkozásbarát adórendszer kialakításával, az oktatási rendszer reformjával, illetve a kutatás-fejlesztésbe történő befektetésekkel tudná elősegíteni.

Természetesen nem várható, hogy visszatérünk a válság előtti fellendülési időszakhoz, mivel az összes nagyobb gazdaság, köztük Kína is jelentős demográfiai nyomással néz szembe. Ezek az ösztönzők azonban a legjobb eszközei annak, hogy folytatódjon a termelékenységet növelő technológiai fejlődés.

Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org