Kész szerencse?

Kész szerencse, csíptem el egy szakmai rendezvény szünetében, hogy sorozatos gazdaságpolitikai hibák miatt kimaradtunk az eurózónából. Államtitkárt is hallottam örvendezni: hazánk, nem lévén az euróövezet tagja, most nem köteles hozzájárulni a görög államadósság rendezéséhez.

A szlovák vagy lett közvélemény okkal berzenkedik az őnáluk még mindig tehetősebb görögök kisegítése miatt, nálunk sem lenne ez másként. Az viszont más kérdés, hogy jól jártunk-e az eddigi kimaradással, és ezután is jó-e ez nekünk. A svédek gondolhatják így. Tíz éve hallottam ottani szakpolitikustól: minek törekedjen Svédország a maga kiváló mutatóival olyan valutaklubba, ahol tag lehet például Görögország. Pedig akkor még az egy főre jutó görög GDP meghaladta az uniós átlag nyolcvan százalékát, gazdasági növekedési teljesítménye a legjobbak közé számított.

A svéd pozíció mellett lehet érvelni, ám hazánk helyzete más. Mondani is fölösleges, pénzügyi és gazdasági mutatóink nem hasonlítanak Svédországéira, kimaradásunk okai és körülményei egészen mások. Igaz, a görögökével sem egyezik meg a mi történetünk, bár vannak közös elemek. Ilyen az, hogy mindkettő pénzügyi krízisét masszív állami eladósodás és ezzel párhuzamosan nagy fizetésimérleg-hiány előzte meg.

Nálunk mindez 2001–2007 között esett meg az akkori két politikai blokk közötti voksvadászat következtében, míg Hellászban több évtizedes múltja van az ehhez hasonló populista politikának. Az állam mindkét esetben rátelepszik a gazdaságra, noha a közpénzek megdézsmálását tekintve a görög helyzet a miénknél is rosszabb a Transparency International korrupciós indexe szerint.

A pénzügyi válság története viszont eltérően alakult. A magyar állam már uniós tagországként, de eurózónán kívüliként került hirtelen a fizetésképtelenség szélére 2008 őszén, hogy azután az EU–IMF–Világbank-hármas pénzügyi támogatását kelljen igénybe vennünk. A mi válságunk tehát sokkal hamarabb tört ki, gyorsabb lett a lefutása: hazánk 2010-re visszatért a gazdasági növekedés (törékeny) pályájára. 2008-ban három hét alatt összeállt az eurómilliárdokban mérve nagyvonalú mentőcsomag és annak feltételrendszere.

A fejlemények sebességétől megrémült magyar hatóságok túl nagy összeget kértek, az akkor pénzbőségben úszó IMF a valóban szükségesnél jóval több pénzt ajánlott. Azt persze nem lehetett 2008 végén előre látni, hogy másfél év alatt nagy fizetésimérleg-hiányból komoly szufficitbe fordul Magyarország, rendkívül gyorsan csökken külső finanszírozási szükséglete.

Hogy a hitelezői feltételek kemények voltak-e, arról megoszlanak a vélemények, de teljesíthetőknek bizonyultak, és lehetett menet közben módosítani rajtuk. Hja, ma már az IMF sem a régi – mondhatnánk. Valóban gyakran jobban ügyel a kiigazítások növekedési következményeire, a hosszabb távú fenntarthatóságra, mint a saját előírásainak végre-valahára érvényt szerezni akaró Európai Bizottság és Tanács. Hitelezőink mindenestre el akarták kerülni, hogy a magyarok baja dominóhatással járjon – ez sikerült is. Ezenfelül azonban alkupozíciónk (durvábban: zsarolási képességünk) nem volt erős, most sem lenne az.

A görög ügy más. Szembetűnő, hogy a nemzetközi hitelezői oldal milyen nagy erőkkel igyekszik benn tartani a görögöket az euróövezetben. Az adós kormány talán túlbecsülte a maga alkuerejét, és rosszul taktikázott. Ám tény, hogy ha tag lett egy ország az euróklubban, onnantól különleges elbánásban részesül. Mi, nem lévén tagok, nem számíthattunk ilyenre. És sose kelljen ismét külső segítségre szorulnunk. A mai fejlemények azonban elvezethetnek olyan következményhez, amely miatt főhet a fejünk az euróövezetből való kimaradásunk miatt: szigorodhatnak a bekerülés feltételei. Amikor majd egy új kormány újragondolja a nemzeti érdekünket, és le akarja zárni a költséges és mind kockázatosabb monetáris politikai különutat, megeshet, hogy addigra sokkal nehezebb lesz a belépés. Viszonyaink pedig közelebb állnak a görögökéhez, mint a svédekéhez.