Varufakisz a Világgazdaságban: Az adósságátstrukturálás végzetes halogatása

Az adósságátstrukturálások célja, hogy csökkentsék a fizetésképtelennek a megmentéséhez szükséges hitel mértékét. A hitelezők azért kínálják fel az adósságelengedést, hogy összességében többet kapjanak vissza, és hogy éppen olyan kismértékben bővítsék a fizetésképtelen gazdálkodó új finanszírozását, amennyire az lehetséges.

Görögország hitelezői, úgy látszik, nem képesek felismerni ezt a logikus pénzügyi elvet. 2010-ben Európa és az IMF a fizetésképtelen görög állam számára az GDP 44 százalékának megfelelő mértékű hitelt nyújtott. Az adósságátstrukturálás érdemi felvetését pedig megengedhetetlennek minősítették, és kigúnyolják azokat, akik mertek annak elkerülhetetlenségéről szólni.

2012-ben, ahogy az adósság GDP-hez viszonyított mértéke az egekbe szökött, Görögország magánhitelezőire egy jelentős, 34 százalékos haircutot (kötvényleírást – a szerk.) róttak ki. Ezzel együtt azonban új hiteleket – amelyeknek az értéke a GDP 63 százalékét tette ki – adtak hozzá Görögország államadósságához. Néhány hónappal később, novemberben az Eurogroup azt jelezte, hogy az adósságelengedés 2014 decemberére megvalósul, mihelyt a 2012-es programot „sikeresen” végrehajtják, és a görög költségvetés elsődleges többletet ér el.

Idén azonban hiába ért el Görögország elsődleges többletet, a hitelezők még azt is elutasították, hogy megvitassák az adósságelengedés kérdését. Öt hónapon át egy helyben álltak a tárgyalások, ami a július 5-ei görögországi népszavazásban tetőzött. A szavazók ezen nagy többséggel elutasították a további megszorítások bevezetését, majd a görög kormány megadta magát, amit a július 12-ei euróövezeti csúcstalálkozón öntöttek hivatalos formába.

Ez a megállapodás, amely most Görögország eurózónával való kapcsolatának alapköve, állandósítja az öt éve tartó sémát. Ez a megszorításból, a gazdaság zsugorodásából és az elhibázott mentőprogramból álló fájdalmas intézkedéssorozat végére helyezi az adósságátstrukturálást.

Valójában a július 12-i megállapodásban szereplő új „mentőcsomag” intézkedési sorozata brutális adólépésekkel és egy újabb adag szigorú megszorítással felérő középtávú fiskális célokkal kezdődik. Aztán egy újabb jelentős hitel megtárgyalása következik, amelynek mértéke a GDP 48 százalékát teszi ki (miközben az államadósság GDP-hez viszonyított aránya már 180 százalék feletti). Végezetül, legkorábban idén novemberben és az új program első értékelése után az Eurogroup készen áll majd arra, hogy fontolóra vegyen további intézkedéseket, ha arra szükség lesz annak érdekében, hogy a bruttó finanszírozási igények fenntartható szinten maradjanak.

A tárgyalások során, amelyeknek január 25. és július 5. között részese voltam, ismétlődően adósságcsere-ügyleteket javasoltam a hitelezőinknek. Ez azt célozta, hogy az Európai Stabilitási Mechanizmusból és az IMF-től kapott, a görög adósság refinanszírozásához szükséges új forrásokat minimalizáljuk, és biztosítsuk azt, hogy Görögország 2015-ben részese lehessen az EKB eszközvásárlási programjának, amellyel valójában Görögország ismét hozzáférhetne a tőkepiacokhoz. Becsléseink szerint kevesebb mint 30 milliárd euró (ami a GDP 17 százalékának felel meg) új ESM-finanszírozású forrásra lenne szükség, és ebből a mennyiségből semmit sem kellene felhasználni a görög költségvetés számára.

Javaslatainkat, bár technikai és jogi szempontból megfelelőek voltak, sosem vitatták meg. Az Eurogroup politikai szándéka az volt, hogy ignorálja azokat, és hagyja, hogy a tárgyalások kudarcba fulladjanak, valamint bankzárat kelljen bevezetni, és arra kényszerítse a görög kormányt, hogy az minden feltételt elfogadjon – így azt is, hogy az új hitel mértéke hatalmas, közel háromszor annyi legyen, mint amennyit mi javasoltunk. Görögország hitelezői fordítva ültek a lovon, ragaszkodtak ahhoz, hogy az új hitelről még az adósságelengedés bármilyen megvitatása előtt megegyezés szülessen.

A fenntarthatatlan adósságot előbb vagy utóbb leírják. Az adósságleírás pontos időzítése és jellege azonban jelentősen befolyásolja egy ország gazdasági kilátásait. Görögország jelenleg humanitárius válsággal küzd, mert az adósságátstrukturálás elkerülhetetlenségének tényét használták fel igazolásként arra, hogy mindig elhalasztották az átstrukturálást. Ahogy egy magas rangú európai bizottsági tisztviselő mondta nekem: „Ha törik, ha szakad, az adósságcsökkentésre sor kerül. Miért használják el politikai tőkéjüket arra, hogy ragaszkodnak az adósságátstrukturálás mostani megtételéhez?”

A válasznak egyértelműnek kellene lennie. Egy megfelelő időben történő adósságátstrukturálás csökkenti az új hitelek mértékét, és fenntarthatóvá alakítja az adósságot a reformok előtt, így jó esélyt nyújt arra, hogy beruházások valósuljanak meg, stabilizálódjanak a jövedelmek, és a gazdaság fellendülési pályára álljon. Ezzel éles ellentétben az olyan adósságleírások, mint amilyen Görögország esetében történt 2012-ben a mentőprogram elhibázott elemeként, csak tovább erősítik a lefelé tartó spirált.

Miért utasították el a hitelezők, hogy az új hitelről szóló tárgyalások előtt történjen meg az adósságátstrukturálás? És miért akarnak a szükségesnél jóval nagyobb mértékű új hitelcsomagot? Ezekre nem lehet választ kapni a logikus pénzügyi szempontok mérlegelésével, ugyanis azokat a hatalmi politika szempontjai határozzák meg. Az adósság a hitelező uralmát jelenti, ahogy azt Görögország megtapasztalta, a fenntarthatatlan adósság pedig a hitelezőt leviatánná alakítja. Annak uralma alatt pedig az élet kegyetlenné és sok honfitársam számára röviddé válik.