Vitatható minősítések: korai lenne az öröm?

A magyar gazdaságpolitika számára mindig is különösen fontos hírként szolgált a hitelminősítő intézetek döntése az ország kockázati besorolásáról. A kérdés jelenleg is aktuális, mert a nagy hitelminősítők a kormányzati várakozások szerint várhatóan még idén javítják hazánk államadós-osztályzatát vagy legalább annak kilátásait.

A hitelminősítő szervezetek elismerésének elfogadása során az Európai Bankfelügyelők Bizottságának ajánlásai az irányadók. A szervezet gondoskodik az Európai Unió felügyeleti hatóságai által elfogadott külső hitelminősítők megfelelőségének közzétételéről is. Az elismerési eljárás keretében nevesített cégek (Fitch Ratings, Moody’s Investor Service és a Standard & Poor’s) több más nemzetközi ügynökség mellett, sarkosan fogalmazva, „élet és halál urai”, mert jelentősen képesek befolyásolni az értékpapír- és bankpiacok működését, illetve az egyes országok esetében érzékeny barométerként jelzik a befektetők és a fogyasztók bizalmának alakulását.

A hitelminősítők felelőssége (pontosan a fentiekben kifejtett szerepvállalásuk miatt) a válság kirobbanásában a közgazdászok számára egyértelmű volt. Az Európai Unió ezért a pénzügyi krízis tapasztalataiból okulva napirendre tűzte a hitelminősítő cégek tevékenységével kapcsolatos elvárások újragondolását. Jelenleg a legtöbb hitelminősítő intézet székhelye Európán kívül található, és közösségi jogszabályok csak meghatározott területeken vonatkoznak rájuk. Bár felmerült olyan kezdeményezés, amely szerint megfontolandó lenne egy közösségi hitelminősítő intézet létrehozásának lehetősége is, egyelőre csak a hitelminősítő intézetek uniós felügyeletének erősítése van napirenden annak érdekében, hogy azok sokkal egyszerűbb felügyeleti környezetben működhessenek annál, mint amit a jelenlegi sokrétű nemzeti viszonyok lehetővé tesznek.

A hitelminősítések nem voltak alkalmasak a válság preventív kezelésére, mert sem elég korán nem tükrözték a piaci feltételek romlását, sem pedig követni nem tudták azokat időben. Amellett, hogy ezt a hiányosságot korrekciós intézkedésekkel bizonyos fokig tompítani lehet, a jövőben fontos szempontnak kell tekinteni, hogy a hitelminősítések felhasználói csak ésszerűen hagyatkozhatnak a közzétett klasszifikációra, és ajánlatos azokat saját elemzéseikkel, átvilágítási eljárásokkal kiegészíteniük.

A hitelminősítő ügynökségek irányában megfogalmazott szabályozási megközelítés szükségességét (adott esetben jogi megerősítését) a hitelminősítések pénzügyi piacokon képviselt jelentős súlya indokolja, aminek két alapvető oka is van. Az egyik, hogy ezek a minősítések összetett elemzéseken alapulnak ugyan, de könnyen és gyorsan összevethetők, így a befektetők számára azonnali és relevánsnak tekinthető információkat nyújtanak. Másrészt maguk a hitelminősítő intézmények még most is jó hírnévnek örvendenek, ezért a piac résztvevői számára autentikusnak és objektívnek tűnő adatelemzéseket kínálnak felhasználásra. Nem megkérdőjelezve a ratingügynökségek pozitív szerepét, kapcsolataikban és befolyásolhatóságukban szükséges odafigyelni a függetlenség és objektivitás meglétére, továbbá az információforrások folyamatos ellenőrzésére és az azokból nyert adatok rendszeres frissítésére.

Az úgynevezett ratingelő szervezetek hitelminősítéseit befektetők, hitelfelvevők, -kibocsátók és kormányok használják körültekintő befektetési és finanszírozási döntéseik meghozatalához. Ugyanakkor a pénzügyi piac gyakorlatilag valamennyi szereplője felhasználhatja azokat referenciaként is (például tőkekövetelményük kiszámításához a fizetőképesség biztosításának céljából, vagy befektetési tevékenységük kockázatainak mérlegeléséhez). Alapvető fontosságú tehát, hogy a hitelminősítő intézetek betartsák a szakmai integritás, az átláthatóság, a felelősség, a felelősségteljes irányítás és az intézményi együttműködés elveit annak biztosítása érdekében, hogy az Európai Unióban a hitelminősítések függetlenek, tárgyilagosak és a lehető legjobb minőségűek legyenek.

A hitelminősítések ma már gyakorlatilag előfeltételét jelentik a befektetési piacon való részvételnek, és kamatokat vagy más hitelfeltételeket határoznak meg. A kockázatok felbecsülésének céljából a hitelminősítés a kibocsátókat különböző szintekbe sorolja be, amelynek meghatározásához az intézetek úgynevezett hitelképességi skálákat alkalmaznak. A kódrendszerek és a kategóriák elnevezései különböznek egymástól, de felépítésükben és logikájukban azonos módon jelzik az adott kategórián belüli relatív helyzetet: a hitelminősítő ügynökségek hosszú és rövid távú adósságminősítéseket adnak ki, amelyek az alacsony kockázatú befektetési és a magas kockázatú spekulatív fokra vonatkoznak.

Magyarország jelenleg az úgynevezett bóvli (befektetésre nem ajánlott) kategóriában van mindhárom hitelminősítő besorolása szerint. Éppen egy szinttel a befektetési ajánlás alatt. Kérdés, hogy az OECD országtanulmányában foglaltak – habár megosztották a szakmai körök véleményét arról, hogy a jelentés elegendően markáns gazdasági mutatókat és kellően pozitív kilátásokat vetített előre – hozzásegítenek-e a magyar adósosztályzat javításához. Az azonban biztos, hogy az uniós jog- és szabályrendszer gyakorlatba való átültetésének nehézkessége miatt a minősítést végző szervezetek sem mentesek a „gyerekbetegségektől”, és némi szerencse is szükséges a számunkra előnyös döntéshez.