A határon - Új bűnbak képe körvonalazódik a bevándorlási válság kapcsán

Új bűnbak képe körvonalazódik az európai bevándorlási válság kapcsán: a schengeni rendszeré. A húsz éve működő, a tagországok között szabad határátkelést biztosító rendszer az európai integráció egyik legnagyobb vívmánya, ám a népvándorlás ugyanúgy kikezdte, mint ahogy a görög adósságválság a másik csúcsintézményt, a valutauniót. A mostani krízis megmutatta: akárcsak az euróövezet kialakításakor, úgy Schengennél kissé elhamarkodottá tette a rendszer tervezését az európai vezetők lelkesedése. És az évek óta fokozódó, mára kezelhetetlenné vált bevándorlás miatt ezekben a hónapokban kell szembesülnünk azzal, hogy – akárcsak a 2010-es adósságválság idején a monetáris unió – a schengeni rendszer felett őrködő közösségi szervezet harmatgyenge egy krízishelyzet kezelésére.

Az Európai Bizottság – mi mást is tehetne – természetesen éles hangnemben határolódik el minden olyan javaslattól, amelyik a nemzeti határellenőrzés újbóli felállítására irányul. Schengen megbontása ugyanolyan tabu, mint az euróövezet felbomlása, csak éppen amíg utóbbinál az „ellenség” a határokon belül van, a határellenőrzésre nehezedő nyomás kívülről érkezik. (Arról most diszkréten feledkezzünk meg, hogy a valutaunió gyenge láncszemének számító Görögország a schengeni rendszer esetében is a legkockázatosabb tagállamnak számít.)

A tagállamok eközben vérmérsékletük szerint nyilatkoznak és cselekednek, legyen szó a menekültválság tagállamon belüli kezeléséről vagy az érkező bevándorlók fogadásáról. Igaz, olyan határozott lépések, mint a magyar–szerb határon kiépülő zárlat egyelőre ritkák, és csak a külső határokat érintik, ám az Iszlám Állam jelentette terrorfenyegetettség fokozódásával erősödnek azok a hangok is, amelyek szerint a belső határok feletti kontrollnak is tagállami hatáskörbe kellene kerülnie.

A szélsőséges vélemények között pedig nemhogy kompromisszum, de még csak közös nevező sincsen, miközben az világosan látszik, hogy sem a menekültáradat kezelésére szolgáló uniós lépések nem elégségesek, sem a schengeni rendszer védelmi mechanizmusa. A megoldás sürgető lenne az Európai Unió számára is, és nem csak azért, mert a kontinens biztonságáról van szó. Azért is, mert a mostani menekültáradat a gazdasági válság miatt az idegenek ellen amúgy is ellenségesebb európai környezetben elképesztő indulatokat szül a társadalmak legalsóbb rétegeitől a politikiai elitekig – olyan indulatokat, amelyek az európai egységgel, a nemzetek felett álló integrációval is tökéletesen szembemennek.

A tagállamok, illetve az országok és az európai intézmények közötti bizalmatlanság, az egymásra mutogatás és a vádaskodás azonban a hatásos megoldás felé vezető utat is elvágja. Azt pedig a Parndorfnál 71 holttesttel felfedezett kamion jól mutatja, az elhibázott menekültpolitika, a hatástalan védekezés milyen következményekkel járhat.

Adódik a kérdés: az egyes tagországok vajon egymagukban hatékonyabban tudnák megvédeni határaikat? Hiszen az országhatáron egy ellenőrzés talán elejét vehette volna a tragédiának. Ám ez egyáltalán nem biztos: akkor valahol Zalaegerszeg felé fedezték volna fel a kamiont, talán már akkor is halottakkal a raktérben.

A schengeni rendszer megerősítésének kérdése tehát elválaszthatatlan a menekültprobléma megoldásától, annál is inkább, hiszen egyre világosabban látszik: sem az egyiket, sem a másikat nem képesek a tagállamok külön-külön megoldani. Arról lehet vitatkozni, hogy együtt képesek lesznek-e rá, de magukban legfeljebb olyan dacos reakciókra képesek, mint amilyeneket a magyar kormánytól láttunk az elmúlt néhány hónapban.

Már csak ezért is sürgető lenne, hogy végre közösen lépjenek fel, de legalább látható jelét mutassák annak, hogy valóban keresnek valamilyen hosszabb távon is kielégítő megoldást. Hiszen alig néhány hétre visszatekintve a görög válság ma már csak szánalmas papírtologatásnak tűnik annak fényében, hogy most az európai polgárok a saját biztonságukat féltik, az idemenekülő százezreknek pedig az élete forog veszélyben.