Most nem a menekülthullámról lesz szó. Bár a migráció szó hallatán manapság legtöbbünknek a menekültek szűnni nem akaró képe ugrik be, számunkra van egy hagyományos értelmezési keret is. A rendszerváltás idején, de talán még tíz éve sem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy a munkavállalás céljából honfitársaink százezrei választanak egy külföldi országot. Csodálkoztunk a színes bőrű és számunkra akkor még idegen kultúrákból származó embereken, akik éttermekben, pályaudvarokon és taxikban szolgáltak ki minket, amikor külföldre mentünk. Vélhetően kevesen gondolták akkoriban, hogy ez a kérdés nálunk is felvetődik. Azt azonban valószínűleg a csekély számú jövőlátóból is csak maroknyian tudták volna megjósolni, hogy a téma nem a Magyarországon dolgozók százezreit fogja jelenteni, hanem éppen fordítva: a magyar állampolgárok tömeges elvándorlását.
Én úgy gondolom, hogy a migráció ebben a kontextusban pozitív dolog. Bár sokáig nem került napvilágra hiteles becslés arról, hogy pontosan mennyien is dolgoznak ma tartósan külföldön, de a tavaly megjelent publikációk alsó határa is 350-400 ezerre teszi a számukat. A lényeg az, hogy gazdasági szempontból pozitív szaldóról van szó, hiszen a visszaáramoltatott pénzek, jövedelmek bizonyítottan több száz milliárd forintos többletet generálnak. Ennyivel többet utalnak vagy hoznak haza az évekig külföldön tartózkodó honfitársaink, azaz ennyivel több pörög vissza a hazai gazdaságba. Legalább ennyire fontos szempontnak tartom, hogy más munkakultúrákat ismernek meg, amelyeket – hazatértük után – remélhetőleg képesek is átültetni a magyar gyakorlatba. Éppen ezért a migrációnak ezt a – tágabban értelmezett – magyar mentalitásra gyakorolt hatását megkülönböztetett figyelemben kell részesítenünk. Az időközönként lefolytatott nemzetközi értékvizsgálatok amúgy is minden alkalommal feladják a leckét nekünk, hiszen nem tartozunk a legnyitottabb és a változásokat elfogadó nemzetek közé.
A kérdésnek azonban van néhány árnyoldala is. A balatoni vendéglátás – ahogy sok más területen is – azzal a problémával küszködik, hogy a kiszolgálószemélyzet a hetvenes évek csálingerkultúráját hozza, a nagy hasú pincérek gebines-retro stílusát idézi fel bennünk. Ennek hátterében egy egyszerű magyarázat van. Aki tudott németül vagy angolul, az már korábban munkát vállalt a szomszédos Ausztriában vagy akár távolabbi vidéken. De kinek nincs olyan ismerőse a Dunántúlon, akinek nem tart hónapokig találni egy megbízható építőipari munkást? Bizonyos szakmacsoportokban területileg kiüresedést tapasztalunk, és ennek hosszú távú következménye lesz. A szocialista gazdasági rendszerrel kapcsolatos kritikák fősodra az volt, hogy az emberek nem voltak megelégedve a szolgáltatásokkal. Komoly rizikófaktor lehet ez a magyar gazdaság számára most is, amennyiben a jól kiképzett szakik máshol kamatoztatják a tudásukat, és persze máshol fizetik az adót. A külföldön dolgozó magyar munkavállalók százezrei – ellentétben a London, Hamburg, New York utcáin látható bevándorlókkal – a középosztály valamely szegmenséből kerülnek ki. Bár tudjuk, hogy az ipar és a mezőgazdaság továbbra is prioritást élvez, azért a világ fejlettebb részeiben a szolgáltatásalapú társadalom dívik. Ebbe beletartozik a vendéglátás és a személyi szolgáltatások piaca is.
Amikor úgy negyedszázaddal korábban megnyíltak a határok, számunkra legalábbis furcsának tűnt, hogy bizonyos szakmákat bevándorlók látnak el. Így amikor a rendszerváltás idején Bécsben dolgoztam, nekem is feltűnt az, hogy az osztrák főváros újságosstandjait egy bizonyos népcsoport uralta. Bár a londoni vagy a New York-i taxisok között számtalan nációt megtalálunk, mégis mindnyájunknak kitűnik az indiaiak és a pakisztániak jelentős aránya. Ma Magyarországon számos munkahelyet lecsúszott rétegek képviselői, néha a prekariátusban élők töltenek be. A kívánatos tán az lehetne hosszú távon, hogy ők feljebb kerülnek a társadalmi ranglétrán, és bár nem a helyükre, de az ő pozíciójukba kerülhetnének külföldi munkavállalók.
Mielőtt még bárki a munkára ácsingózó diákok tömegével érvelne, szeretném ezt azzal cáfolni, hogy ennek nyoma sincs Magyarországon. Egy évtizeddel ezelőtt az Európai Unióra vetítve úgy 35-40 millió bevándorlóval számoltak 2050-re. A jóslatok akkor arról szóltak, hogy főleg Ázsia felől fognak érkezni, és kevésbé Afrikából. Ez a tömeg az akkori számítások szerint csak arra elegendő, hogy fenntartsa a kontinens gazdasági működőképességét. Részben megvalósulni látszanak ezek az előrejelzések. Számunkra azonban a lényeges kérdés az, hogy mi magunk ebből mennyire tudunk profitálni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.