Varufakisz: Az eurózóna demokratizálása

Macbethez hasonlóan a politikai döntéshozók hajlamosak arra, hogy újabb bűnöket kövessenek el azért, hogy leplezzék a korábbi vétkeiket. Egyben a politikai rendszerek értékét az mutatja meg, hogy milyen gyorsan tudnak véget vetni a politikusok sorozatos, egymást erősítő tévedéseinek. Ezen kritériumok alapján a 19 fejlett demokráciát tömörítő eurózóna elmarad a világ legnagyobb nem demokratikus gazdaságától.

A 2008-as globális pénzügyi válságot követő recesszió kezdete után a kínai politikai döntéshozók hét évet azzal töltöttek el, hogy az ország nettó exportja iránti kereslet csökkenését egy hazai beruházási buborékkal váltsák ki, amelyet a helyi kormányzatok agresszív földértékesítései gerjesztettek. Amikor pedig idén nyáron eljött a „számla” kifizetésének pillanata, akkor a kínai vezetők 200 milliárd dollárt költöttek el a szorgosan megkeresett devizatartalékból arra, hogy gátat szabjanak a tőzsdepiaci felfordulásnak.

Az Európai Unióhoz képest azonban a kínai kormányzatnak a korábbi tévedések kijavítását célzó erőfeszítései a gyorsaság és a hatékonyság mintaképének számítanak. Valójában az elhibázott görög „fiskális konszolidáció és reformprogram” és az a mód, ahogyan az Európai Unió vezetői ragaszkodnak ehhez – annak ellenére, hogy az elmúlt öt év azt bizonyította, hogy ez a program nem lehet sikeres –, a szélesebb értelemben vett európai kormányzás kudarcának tünete, amelynek mély történelmi gyökerei vannak.

Az 1990-es évek elején az európai árfolyam-mechanizmus (European Exchange Rate Mechanism – ERM) traumatikus összeomlása csak megerősítette az Európai Unió vezetőinek azon szándékát, hogy megszilárdítsák. A rendszer minél inkább fenntarthatatlannak tűnt, az illetékes döntéshozók annál makacsabbul ragaszkodtak hozzá, és még optimistábban a saját narratívájukhoz. A görög „program” csak egy újabb példája Európa politikai tehetetlenségének. Az eurózóna gazdaságpolitikai döntéshozatalának elmúlt öt éve a tévedések vígjátékának tekinthető. A politikai hibák listája szinte véget nem érőnek tekinthető, szerepel közöttük az Európai Központi Bank (EKB) kamatemelése 2008 júliusában, majd 2011 áprilisában, a legszigorúbb megszorítások kivetése a legsúlyosabb gondokkal küzdő gazdaságokra, a partnerországokat sújtó kompetitív belső leértékelés hivatalos támogatása, valamint a megfelelő betétbiztosítási rendszert nélkülöző bankunió.

Miként tudták az európai politikusok ezen hibák elkövetését szárazon megúszni? Elvégre is a politikai büntetlenségük éles ellentétben áll nemcsak az Egyesült Államok esetével, ahol a kormányzati tisztviselők legalább elszámoltathatók a kongresszus által, hanem a kínai gyakorlattal is, ahol még el lehetne nézni azt, ha a kínai tisztviselők kevésbé elszámoltathatók, mint az európai kollégáik. A válasz az európai monetáris unió fragmentált és kifejezetten informális természetében rejlik.

A kínai tisztviselők talán nem vonhatók felelősségre egy demokratikusan megválasztott parlament vagy kongresszus által, azonban van egy olyan fórum, a kommunista párt politikai bizottságának héttagú állandó testülete, amely előtt számot kell adniuk a hibákért. Ezzel szemben az eurózónát a hivatalosan nem hivatalos jellegű Eurogroup irányítja, amely az eurózóna tagállamainak pénzügyminisztereit és az EKB képviselőit tömöríti. Emellett olyan esetekben, amikor a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által is működtetett gazdasági programokról van szó, az IMF képviselői is helyet kapnak az Eurogroupban.

Csak mostanában, a görög kormány hitelezőkkel folytatott intenzív tárgyalásainak köszönhetően ismerték fel Európa polgárai azt, hogy a világ legnagyobb gazdaságának számító eurózónát egy olyan testület irányítja, amely nem rendelkezik leírt szabályzattal az eljárásaira vonatkozóan, illetve amely alapvető fontosságú kérdéseket bizalmasan vitat meg (amiről jegyzőkönyv sem készül), és amely nem kötelezhető arra, hogy választ adjon egy választott testület, akár az Európai Parlament által feltett kérdésekre.

Hiba lenne azt gondolni, hogy a görög kormány és az Eurogroup közötti szembenállás a görög baloldal és az európai mainstream konzervatív tábor közötti küzdelem lenne. Az „athéni tavasz” jóval mélyebb alapokon, a kis európai országok azon jogán nyugszik, hogy szembe lehet szállni egy elhibázott politikával, amely egy vagy két generáció jövőjét teszi tönkre nemcsak Görögországban, hanem máshol Európában is. Az athéni tavaszt olyan okok miatt tették tönkre, amelyeknek semmi közük nem volt a görög kormány baloldali politikájához. Az EU újra és újra elutasítja és lejáratja a józan ész politikáját.

Ebből a szempontból klasszikus példának számít a két oldal adópolitikával kapcsolatos álláspontja. Görögország pénzügyminisztereként javaslatot tettem a forgalmi adó, az szja és a társasági adó csökkentésére annak érdekében, hogy szélesedjen az adóalap, növekedjenek az állami bevételek, és a sínylődő görög gazdaság egy beindító lökést kapjon. Ronald Reagan hívei nem elleneznék ezt a tervet. Ezzel szemben az EU követelte és ki is vetette az emelést mindhárom adó esetében.

Ránk – azokra, akik növelni akarják Európa hatékonyságát, és csökkentenék az otromba igazságtalanságait – hárul az eurózóna újrapolitizálásának feladata a valutaunió demokratizálása felé tett első lépésként. Elvégre is Európa nem egy olyan kormányzatot érdemelne, amely legalább jobban elszámoltatható lenne, mint a kommunista Kínáé?

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org