Egyensúly

Újabb összetevőjét lehet felfedezni a változó kamatkörnyezet előnyeinek: a piaci kamatok annyira lementek a lakáshiteleknél, az állampapírhozamok pedig olyan alacsonyak, hogy az állami támogatású kölcsönök vonzereje látványosan csökken, úgyhogy várhatóan egyre kevesebbe kerülnek az otthonteremtésben érdekelt családok a költségvetésnek.

Ha viszont megnézzük az elmúlt, lassan két évtized gyakorlatát, jól látszik, hogy némi kiegyensúlyozottság rá is fér már a lakástámogatási rendszerre. A 2001-ben bevezetett otthonteremtési támogatási rendelet nyomán két év alatt látványosan növekedni kezdett a költségvetés jövőbeni terhelése, így a bevezetést a későbbi, óriásira duzzadó kiadások megelőzése érdekében már 2003 végén szigorításnak kellett követnie. Ezt követően pedig addig fajult a helyzet, hogy a válság időszakára csak egy dísznek jó konstrukció maradt a piacon. Ennek az állapotnak a mostani, 2012 óta élő rendelet vetett véget, amely korlátozott mértékű, de mégis értékelhető támogatást alkalmaz a korábbinál jóval rövidebb ideig.

A választékra viszont most sem lehet panasz Magyarországon, hiszen az állam három konstrukción keresztül támogatja az otthonteremtést: működik a kamattámogatott hitel, a még szocpolként jobban ismert családi otthonteremtési kedvezmény és persze a lakás-takarékpénztári konstrukció is. Persze ez nem történik önzetlenül, hiszen a lakáscélok támogatása egy sor kedvező hozadékkal jár: nő a lakások forgási sebessége, munkát kap az építőipar, és persze élénkül a gazdaság is.

Mindezek alapján az államnak jól felfogott érdeke, hogy folyamatosan támogassa az otthonteremtést. Csak arra kell odafigyelnie, hogy ne legyenek olyan konstrukciók, amelyeket spekulatív célokra lehet használni – mint ahogy erre már volt példa –, és főként az olyan eszközöket helyezze előtérbe, amelyek az öngondoskodást is megkövetelik a támogatást igénylőtől. Ha ez adott, akkor a támogatási rendszerben is létrejön az áhított egyensúly, és tényleg visszajönnek az elköltött forintok.