Mi vár Magyarországra a következő években?

Advent időszakában sokféle értelemben, áthallásos gondolatokkal karácsonyra várva, év végi számvetést készítve, talán még jobban átérezzük, hogy akár a személyes sorsunk, akár tágabb világunk alakulásában kockázatközösséget alkotunk. Pénzügyi szempontból is, és nem mindegy, hogy mire jutunk. Már csak ezért is érdemes sokféleképpen és akár a személyes benyomások szűrőjén át számba vennünk, hogy hol tartunk, és mit remélünk.

Az államháztartás működésének stabilitása nélkül aligha lehet a társadalmi igények és a növekedés érdekei érvényesülésének harmóniájáról, a fenntarthatóságról beszélni. Az elemzők többsége az idei évre 3 százalék közeli növekedést valószínűsít. Ez a teljesítmény – ha nem is éri el 2014 kiugróan magas GDP-mutatóját – a hasonló sorsú kelet-közép-európai országok átlagával nagyjából egyezik, és az Európai Unió teljesítményét messze meghaladja.

Az utóbbi években a magyar gazdaság külső sérülékenysége jelentős mértékben csökkent, amit egyfelől a gazdaságpolitikai intézkedések – a fegyelmezett költségvetés megvalósítása, a lakossági devizahitelek forintosítása, emellett az EU-s források nagyarányú felhasználása – tettek lehetővé, másfelől a magánszektor alkalmazkodása, a lassan magához térő fogyasztás, illetve a nagyobb vállalkozások kedvező export-versenyképessége járult hozzá. A gyengélkedő euró is segítette az ipari megrendeléseket, így az exportot.

Mindennek következtében az utóbbi időszak súlyos világpolitikai eseményei, például az orosz–ukrán válság vagy a görög adósságmentő folyamat utóhatásai érezhetően csak kisebb nehézségeket okoztak a hazai gazdaságban. Egyértelműnek látszik, hogy Magyarország reálgazdasági integráltságának uniós gazdaságba történő növekedése magával hozta az ország külső sérülékenységének trendszerű csökkenését is.

Az előrejelzések szerint végül minimális, legfeljebb tizedszázalékos hatást okozhat a GDP-ben az autóipar visszaesése, ugyanakkor a közbiztonság, a nyugodt feltételek és természetesen a fejlesztések jelentős többletet hozhatnak a turisztikában, s az elemzők szerint az exportfeltételek lényegi romlásával sem kell számolni. Magyarország számára a jövő évben várt felminősítés is újabb lépés lehet afelé, hogy az ország a pénzpiaci eredetű külső hatásokkal szembeni ellenálló képességét növelje.

Mindez akkor is helytálló, ha látjuk: az idei év második felében bizonyos lassulás érzékelhető a gazdaságban, ami előrevetíti a szerényebb, 2–2,5 százalékos jövő teljesítményt, részben az uniós forrásbeáramlás átmeneti csökkenésének tulajdoníthatóan.

Ezt követően azonban újra erőteljesebb növekedést jeleznek az elemzések. Bár az értékelések között a hazai teljesítménybővülés összetevőinek és fenntarthatóságának megítélésében lényegi eltérések vannak, az egyszeri hatásoktól megtisztított, úgynevezett potenciális GDP-vel kapcsolatos előrejelzések jobbak a korábbiaknál. Egyetértés van abban is, hogy a nagyobb fejlődés várakozása 2016-ban (és különösen az azt követő években) akkor válhat valósággá, ha a jelentős támogatás, modernizációs erőfeszítések nyomán mind a reálszféra kis- és középvállalkozói szektorában, mind az államháztartás működésében sikerül lényeges hatékonyságjavítást elérni.

Nyilvánvaló, hogy óriási a különbség a vagyonfelélésből vagy adósságból kiegészített államháztartási finanszírozás és a megdolgozott, EU-tagsághoz kapcsolódó forrásbevonás között. Persze az utóbbi is külső forrás, amely felhasználásának többletével hozzájárul a növekedéshez. Egyszerre hozva biztonságot és sérülékenységet (utóbbit elapadásával vagy akár beérkezése egyenetlenségével). Ezzel is számolni kell.

A korábbi években felhalmozott (és jórészt a teljesítményhiány miatt fejlesztés helyett működésre felélt) adósságok terhei az elkövetkező években csökkennek, de ennek súlya így is óriási. Illusztrációként csak annyi, hogy hosszabb visszatekintésben az idei év volt az első, amikor az egészségügyi kiadások kismértékben meghaladták az adósságszolgálat (vagyis a kamatkiadás) összegét. E teher nemcsak a jóléti ráfordításokat, hanem a gazdasági növekedés ösztönzését szolgáló állami kiadásokat is korlátozza. A helyzet akkor változhat meg, ha a költségvetés egyenlege az adósságszolgálat terhei mellett is pozitív szaldót mutat, s a társadalmi szolgáltatások finanszírozását végre saját erőnk adja. Ekkor sem elődeink, sem utódaink talentumát nem vesszük tovább igénybe napi boldogulásunkra.

A mozgástér bővülésének mérhető adatát jelenítené meg, ha már a belátható távlatban az államháztartás bruttó pénzforgalmi egyenlegét (hiányát) egyessel kezdődő vagy inkább az alatti GDP-arányszám jellemezné. A gazdaság teljesítménye és a hatékonyabb adóztatást segítő eszközök alkalmazása következtében a központi költségvetés bevételei kedvezően alakulhatnak, s ha távlatilag sem lazul a fegyelmezett költségvetési (bevételi és kiadási) politika, akkor minden bizonnyal belátható időn belül eljuthatunk oda, hogy külső források bevonása nélkül fent lehet tartani a gazdasági fejlődést, és biztosítható a társadalmi-gazdasági működés egyensúlya.

A feladat mértékét mi sem jellemzi jobban, mint hogy ennek eléréséhez három-öt év alatt több százmilliárd forintos költségvetési egyenlegjavításra van szükség úgy, hogy nem lehet járható út a pénzkivonás az európai, sőt a ma már a környező országok némelyikéhez képest is a GDP arányában gyengébben finanszírozott társadalmi szolgáltatásokból. Minderre – meggyőződésem, s talán megbocsátható, hogy adventi várakozásom szerint – megvan a lehetőség és a közös törekvés.

Év végi cikksorozatunkban neves közgazdászok írnak arról, hogy milyen teljesítményt várnak az előttünk álló években a magyar gazdaságtól. A következő napokban többek között Inotai András (MTA), Török Zoltán (Raiffeisen) és Vértes András (GKI) írásait is megismerhetik olvasóink.