Nicht kompót, avagy a revizorok már a spájzban vannak?

Mint minden évben ilyenkor, most is egy adóváltozásokat bemutató cikket kezdtem írni. Miután átrágtam magamat a húsz módosított törvényen, és elkezdtem gépelni a 15 százalékos szja-t, a családi kedvezmények növekedését ismertető sorokat, megemlékeztem volna a „söralátét” megszűnéséről, a „jó”, a „rossz” és a „csúf” adózói kategóriák megszületéséről, a zöld rendszámosok kiváltságairól, a csökkenő különadóról, a növekedési adóhitelről, a magánfőzésről – és egy sor másik változásról –, akkor utolért a hír, amely miatt nem tudtam tovább írni: „Mikulásra csapott le a NAV!”

És igen, a hír igaz. Az adóforintok éber őreinek kreatív „családimitátor” munkatársai, miután elénekelték, hogy „zsák, zsák, teli zsák, átadtad-e a nyugtád...”, megállapították, hogy a vörös lepel egy adóelkerülőt takar, aki nem adott számlát a szolgáltatásról. Emlékeimben megelevenedik a plasztikai sebész esete, aki a keblekre koncentrált az adóbevételek biztosítása helyett. Eszembe jutnak a szerelmes párt játszó NAV-osok, akik szerenádot hallgattak, majd jegyzőkönyvet adtak át a nyugtaadás elmulasztásáról a zenekarnak. És ott van a madáreledel-árus, aki nettó módon sem számolta el a papagájpárt, vagy a hős revizor, aki a hátára tetováltatta az adózás rendjéről szóló törvényt (mellékletekkel együtt!), örök mementóként emléket állítva az adócsibész tetoválómesternek. Vagy aki revizortársának tükrözését nézte végig a feketegazdaság elleni küzdelem egyik kérlelhetetlen harcosaként, és olyan büntetést szabott ki az orvosra, hogy az többet nem tudott tükörbe nézni.

Hogy is van ez? Az adómentalitásunk egyetért minden ilyen vizsgálattal, aki adót elkerül, előbb-utóbb megkerül, és talán szurkolunk is a NAV színész- és dramaturgosztályának, hogy legközelebb újabb híreket hallgassunk a vattacukor- és lufiárus-maffia megbuktatásáról, a víz-, gáz- és mosógépszerelő-kartell felszámolásáról vagy a fedett turistákról, akik házi készítésű kompótot kívánnak venni a heti kézműves-bio-paleo vásárban a magukról megfeledkezett kereskedők helyes útra térítése érdekében.

De valóban ezek a pernahajderek azok, akik a legnagyobb rést ütik az államháztartás alrendszereinek bástyáin? Valóban ezek a módszerek azok, amelyek a leghatékonyabb költségráfordítással támogatják az ellenőrzési munkát, az adótudatosság erősödését? Elemezte-e már valaki, hogy ezek az eszközök ráfordítás és megtérülés összefüggésében megfelelők-e?
Átnéztem újra a módosításokat, és valami hiányzik. Ma az adóhatóság egyike azoknak az intézményeknek, amelyek a legtöbb és legfrissebb információval rendelkeznek a gazdaságról, annak működéséről, az egyes ipari szektorok jellegzetességeiről, a gazdasági társaságok működési sajátosságairól. Ez a hatalmas adattömeg alapját jelenthetné egy olyan tervezési és elemzési központ felállításának, amelynek segítségével pontosabban meghatározhatók az ellenőrzés célterületei.

Biztos nem lennének azonnali eredmények, de hosszabb távon az adózókban is kialakulhatna az az érzés, hogy nem pénzbehajtók, hanem szakértők próbálják megérteni a vállalkozás működését, feltárni az esetleges hiányosságokat. Biztos vagyok abban, néhány év alatt kialakulhatna egyfajta együttműködő párbeszéd, amely a más országokban már ismert intézmény, az adóvita alapjait is lerakhatná. Hát, ezt nem találtam ismét a törvénycsomagban.

Talán ha egyszer elindul a valódi párbeszéd adózó és adóztató között, akkor nem kell majd többet keresni az adóztatás elől elrejtett „kompótot”, hanem ott lesz az asztalon: címkézve, bejelentve, leadózva.