A brüsszeli merénylet után néhány nappal megkérdeztem a hallgatóimat, szerintük ki követte el az akciót. Szinte egyhangúan rávágták, hogy az Iszlám Állam, pedig ekkor már tele volt a sajtó Ibrahim és Khalid El-Bakraoui nevével, akikről a diákok még sosem hallottak. A közvetlen elkövetők kiléte szinte azonnal feledésbe merült a hivatalosan felelősséget vállaló terrorszervezet javára. Ez a jelenség pedig komoly problémát jelenthet kontinensünk számára.
Míg európai szemmel a terrorizmus érthetetlen és indokolatlan erőszak, mégis tekinthető racionális cselekvésnek. A terroristák nem őrültek, nem a gyilkolás kedvéért gyilkolnak: az erőszak használatának mindig van valamilyen politikai célja. A brüsszeli merényletet sem azért hajtották végre, hogy végezzenek harmincöt európaival, hanem azért, hogy rettegésben tartsák a kontinenst, erősnek mutassák magukat és megzavarják az európai bel- és külpolitikát.
Ebből kifolyólag egy terrorista akció nem zárul le egy bomba felrobbantásával, hanem épp ellenkezőleg, akkor kezdődik csak igazán. A merényletet követő két napban az egész világ Belgiumra figyelt, minden híradásnak vagy akár egy-egy tweetnek is nagy jelentősége lett. Ekkor alakul ki az adott merénylet közös, társadalmi értelmezése, ekkor fogalmazódnak meg a megtámadott ország ellenlépései. Ez a közbeszéd határozza meg, hogy kit tekintünk felelősnek a merénylet elkövetéséért, és mivel ekkor még nem állnak rendelkezésre nyomozási eredmények, ezért csak a terrorszervezetek felelősségvállalásából indulunk ki. Így sikerült az al-Kaidának learatnia a babérokat a Charlie Hebdo elleni merényletért minden bizonyíték nélkül, miközben a hatósági nyomozás hónapokkal később már arra mutatott, hogy az akciót nem koordinálták a Közel-Keletről – ám ekkor erre már senki nem figyelt.
Ebből a nézőpontból a merényletekért való felelősségvállalásnak már teljesen más jelentősége van. Egy Brüsszelben vagy Párizsban elkövetett terrortámadásért Belgiumtól vagy Franciaországtól több ezer kilométerre lévő emberek vállalnak felelősséget, akiknek legalábbis kérdéses a közvetlen befolyása. Ha hiszünk a dzsihádistáknak, akkor elfogadjuk, hogy az adott hálózat vezetőinek keze az egész világon bárhová elér, az ellenük való „logikus” lépés pedig Szíria, Irak, Afganisztán vagy éppen Jemen megszállása lenne, hiszen a kígyó fejének levágásával – e gondolatmenet szerint – megakadályozható egy újabb merénylet elkövetése.
A tapasztalat azonban ellentmond ennek. A terrorizmus elsősorban rendészeti, lokális biztonsági kérdés, és csak másodsorban nemzetközi. 2001-ben Afganisztán megszállásával az al-Kaida nem tűnt el, sőt: a nemzetközi hálózat ezt követően épült csak ki igazán. Egy közel-keleti ország megszállásával az európai sejtek nem fognak eltűnni. Ha a terrorizmust egy külső ellenség háborús lépéseként értelmezzük, ha nem foglalkozunk a tényleges elkövetőkkel, csak a felelősségvállalóval, épp azt tesszük, amit a terroristák akarnak: felnagyítjuk az erejüket, a fegyveres erőszakra pedig háborúval válaszolunk, ami aztán kiváló eszköz lesz az újabb terroristák toborzásához.
Ezért is nagyon fontos, hogy a kormány vagy a média szereplői hogyan állnak hozzá egy terrorista akcióhoz az első napokban. Az októberi ankarai robbantásokat követően a török kormányzat az Iszlám Állam mellett a Kurd Munkáspártot (PKK) is a lehetséges gyanúsítottak közé sorolta, és ugyan később kiderült, hogy ez utóbbinak semmi köze nem volt az akcióhoz, a törökök több mint negyede mégis őket tekintette elkövetőnek. Francois Hollande francia államfő a novemberi párizsi merényletet követő órákban már egy háborús beszédet tartott a szíriai és iraki Iszlám Állam ellen a francia–belga helyi sejtet azonban, mint utólag kiderült, nem sikerült lekapcsolni. Ehhez képest a belga kormány sokkal visszafogottabban nyilatkozott a brüsszeli támadások után, rendészeti kérdésekről beszélve, nem előzve meg a nyomozó hatóságok eredményeit a végkövetkeztetések levonásával.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok nem fogja tudni erőszakkal pacifikálni a Közel-Keletet, nem tudja megoldani a térségbeli problémákat. Amit viszont tehetünk, az ennél sokkal hatékonyabb: növelhetjük a titkosszolgálatok és rendészeti szervek működésének és a köztük lévő együttműködésnek a hatékonyságát, valamint reális alternatívát nyújthatunk az Európában élő, identitásválsággal és szociális problémákkal küzdő muszlim fiatalok számára. Ki kell mondanunk, hogy integrációs problémák voltak és lesznek, de ez nem jelenti azt, hogy az EU lakosságának körülbelül 5-7 százalékát kitevő muszlim közösségek ne lennének az európai társadalom részei.
Ha tehát a terrorizmus elleni küzdelemről gondolkodunk, nem (kizárólag) az Iszlám Államot, és végképp nem egy másik civilizációt kell legyőznünk, hanem az El-Bakraoui testvéreket és társaikat. Nem a közel-keleti konfliktusokat kell megoldanunk, hanem azokat a helyi problémákat, amelyek arra motiválnak európai állampolgárokat, hogy megtagadják a legfontosabb európai értékeket és csatlakozzanak a terroristákhoz. Csak így lehetünk biztonságban.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.