Az MNB az elmúlt hónapokban jelentette meg A hitelminősítések kulisszatitkai című cikksorozatát, amelyben azt firtatta, hogy milyen módon és mikor kerülhet ki az ország a befektetésre nem ajánlott kategóriából, ahol 2011–12 fordulója óta tanyázik. Így érthetően nem örült, amikor a Standard & Poor’s most márciusban a jegybank politikájának veszélyességét is az akadályok közé sorolta. Sőt, a cég elemzői szerint leminősítéshez vezetne, ha erősödnének azok az ellenirányú ösztönzők, amelyek akadályozzák a jegybankot árstabilitás-őrző mandátumának ellátásában.
Márpedig már most ilyennek vélik az MNB swapügyleteinek kamatkockázatát, mivel ez visszatarthatja a jegybankot attól, hogy szükség esetén kamatot emeljen, amelyre – a növekvő bérnyomás hatására beinduló infláció miatt – már 2017-ben szükség lehet. Emellett az MNB növekvő átláthatatlanságát is olyan tényezőként értékelték, amely megnehezíti a pénzügyi szektor jövőbeli kockázatainak felmérését.
Az MNB alelnöke, Nagy Márton a Világgazdaságnak adott interjújában visszautasította a vádakat: a kamatcsereügyletek kapcsán felvetett aggályokat szakmailag megalapozatlannak, az alapítványi költekezések átláthatatlanságát pedig „politikai kérdésnek” tartotta, mondván: „Nem tartom szerencsésnek, hogy az S&P értékelésében politikai kérdésekkel is foglalkozik, vagyis azzal, hogy milyen pénzügyi intézmények vannak az állami szektorban, s milyen információkat kell kiadniuk.”
Kezdjük az utóbbival. A jegybanktörvénynek a parlamenten egy nap alatt átnyomott módosítása (amelyet az Alkotmánybíróság utóbb alaptörvény-ellenesnek ítélt) felhatalmazta volna az MNB-t arra, hogy indoklás nélkül korlátozhassa a tulajdonában álló gazdasági társaságok üzleti tevékenységének megismerhetőségét, továbbá az alapítványait is kivonhassa az információszabadságról szóló törvény hatálya alól. A mintegy 280 milliárd forint közpénzzel rendelkező alapítványok mellett a MARK Zrt. által (az MNB 300 milliárd forintos hitelkeretéből) a bankoktól megvásárolható rossz követelések üzleti tevékenysége is a teljes homályba burkolózhatott volna a törvénymódosítás hatálybalépésével. Lehet persze mindezt pusztán „politikai kérdésnek” minősíteni, ám a pénzügyi szektorban keletkező és részben ott felhasznált mintegy 600 milliárd forintnyi közpénz sorsának átláthatósága jelentős gazdasági kérdés is. Egyébként az sem kifogásolható, ha az S&P a gazdaságiak mellett tisztán politikai kérdésekkel is foglalkozik, hiszen egy ország hitelezési kockázata legalább annyira függ kormánya politikájától, mint a nyers makrogazdasági mutatóitól.
A másik, „szakmailag megalapozatlan” kérdésre a legegyszerűbb válasz az lett volna az MNB-alelnök részéről, ha kijelenti: bármilyen érdekellentét esetén egyértelműen a jegybanki alapcélt, az árstabilitást követik, függetlenül attól, hogy származik-e belőle veszteség a bank mérlegében, vagy sem. Csakhogy 2014 májusában az MNB vezetése egy kétes legitimitású „Alapokmánnyal” – a jegybanktörvénnyel ellentétben – nyereségtermelési céllal ruházta föl magát. Az alelnök pedig ahelyett, hogy az alapcél melletti elkötelezettségüket hangoztatta volna, mérlegtechnikai okfejtésbe bonyolódva azt bizonygatta, hogy miért nem idéz majd elő veszteséget a jegybank mérlegében és azon kívül egy (szerinte) két-három év múlva esedékes kamatemelés.
Azt persze Nagy Márton sem állította, hogy a jegybank a kamatcsereügyleteivel ne vállalt volna át kockázatot a bankoktól, hiszen a fix kamatú elköteleződésnek éppen az a lényege, hogy mentesítse a pénzintézeteket a közép- és hosszú lejáratú állampapírok tartásának kamatkockázatától. A 2014 nyarán három- és ötéves, majd 2015 augusztusától már tízéves lejáratú állampapírok vásárlásához meghirdetett kedvező kondíciójú, a bankok állampapír-vásárlásait ösztönző kamatcseretendereken kötött ügyletek értelemszerűen a jövőre vonatkozó kockázatot rejtenek magukban az MNB számára, ezért kell mérlegen kívüli tételként, úgynevezett függő kötelezettségként elkönyvelnie. Az MNB legfrissebb, 2015. első félévi jelentéséből az is kiderül, hogy a megkötött kamatcsereügyletek nagy része 3–6 éves lejáratú, vagyis nem futnak ki azon a 2-3 éves időtávon belül, amikor várhatóan elkerülhetetlenné válik a kamatemelés.
De ezenfelül is van egy ezermilliárd forint fölé duzzadt, a jegybank mérlegében megjelenő tétel, amely szintén ellenérdekeltséget teremt a kamatemeléssel szemben. A növekedési hitelprogram keretében maximum tízéves futamidőre nyújtott kamatmentes refinanszírozási kölcsönök annál költségesebbek az MNB-nek, minél magasabb az alapkamat. E hitelekkel és a fix kamatozással ketyegő kamatcsereügyletekkel a jegybanki vezetés kétségtelenül olyan kockázatot vállalt, amely az „unortodox” módon nyereségérdekeltté tett MNB-t akadályozhatja abban, hogy kellő rugalmassággal reagáljon a tökéletesen sohasem kiszámítható piaci folyamatokra. Ez akkor is veszélyforrás, ha egy ideig még reális esély van az alacsony alapkamat fenntartására, sőt, esetleg további csökkentésére.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.