Bod Péter Ákos: Növekedési áldozat

A politika szereti az egyszerűen szóló célokat. Mint azt, hogy a bankszektorban ötven százalékot kell elérnie a magyar tulajdoni hányadnak. Ennyi szükséges – úgymond – a nemzeti önrendelkezéshez. Ne firtassuk, hogy miért ötven és nem negyvenöt, avagy hatvankettő százaléknál áll elő a kívánt állapot, és a banki tőke vagy inkább a mérlegfőösszeg lenne-e az alkalmas mérce. Az államosításokkal már megvan a hazai többség. Most a kormány – Lázár János miniszter bejelentése szerint – a kereskedelemben is ötven százalékot meghaladó magyar hányadot szeretne, mert szerinte ennek hiánya miatt vergődik a mezőgazdaság. A hazai többséget igénylő szektorok között említette az energetikát is.

Ezek valóban olyan ágazatok, amelyekben szerves fejlődés mellett rendszerint a hazai szereplőké a többség. A bank- és a biztosításügy, a belkereskedelem és a szolgáltató ágazatok zöme általában a hazai nyelvű, helyi kultúrájú vállalkozásoknak kedvez. Home bias – ez a szakszó arra, hogy az üzleti életben gyakorta a hazaiaknak lejt a pálya. Erre a magyar gazdaságtörténet bizonyos szakaszaiból is található példa: a Monarchia alatt a külföldi nagyvállalkozások kezdeti dominanciája fokozatosan mérséklődött a hazai magáncégek megerősödése következtében. Nem a külföldiek vonultak ki, csupán a gyorsan bővülő magyar piacon erőteljes hazai tőkeakkumuláció mellett megnőtt a magyar vállalkozók részaránya. Az európai periférián is lezajlottak hasonló folyamatok: a spanyol, portugál, görög bankszektor aktíváinak zöme helyi tulajdonú cégeké, eközben jelen vannak a világ nagy pénzügyi csoportjai is, bár inkább a vállalati hitelezésben ambicionálják a versenyt a helyiekkel.

Ennek a pozitív üzenetű folyamatnak van azonban egy nagy gyengéje: időigényes. A hazai kapitalizmus kifejlődése (és a miénkhez hasonló nehéz sorsú térségekben: újbóli kifejlődése) több évtizedes távlatokban mérhető. Ez rettenetesen sok a politikusnak. Amint az erőltetett iparosítás korábbi esetei mutatják, állami erőkoncentrációval gyorsítható a növekedés. Sajnos azt is láttuk, hogy minden erőltetés idővel megfizetteti a maga árát. Az állami vállalat vagy a politika teremtette magáncég túlságosan függ a mindenkori kurzustól; a védett időszak alatt elkényelmesedhet, egy bekövetkező politikai fordulat pedig elsöpörheti. Ugyanakkor számos sikeres modernizációs esetben valóban jól kimutatható a kormányzati rásegítés, noha nem annyira a közvetlen tulajdonlás, mint inkább a home bias előnyeit élvező (eleve potenciálisan versenyképes) hazai magánszereplők működési feltételeinek javítása formájában: a korszerű képzés támogatásával, a külpiacra való kijutás segítésével, a méretgazdaságossághoz szükséges tőkeegyesülések előmozdításával.

Ám ami nálunk most zajlik, az inkább csak karikatúrája a máshol és máskor sikert hozó példáknak. A kevés számú „nemzeti bajnok” kijelölése folytán romlanak persze az adott ágazat külföldi cégeinek növekedési esélyei, de még inkább azon hazaiaké, amelyek nem kerültek be a kiválasztottak szűk körébe. A külföldiek előbb elhalasztják, visszafogják a beruházásaikat, majd esetleg – a kellő árat megkérve – hagyják magukat kivásároltatni az állam által az egyébként is szerény méretű magyar piacról. A politikai diktátum ugyanakkor nem kedvez a hazaiak beruházási kedvének sem. Közepes és nagy cégeink mai nettó megtakarítói pozíciója nem magyarázható gazdasági növekedésünk döcögősségével, inkább fordítva: a hazai tőkeakkumuláció gyengeségének következtében kevés a magánberuházás, pang a termelékenység, szenved az építőipar azon része, amely nem fér hozzá az állami projektekhez. Ebből nem teremtődhet sikeres nemzeti polgárság. De az ígért gazdasági dinamika is elmarad. Gazdasági növekedési esélyeinkből fájóan sokat áldoz fel a klientúrát építő, voluntarista politika.