Mindenki ismeri a nyugati társadalmakba beépülő, titokban akár évekig, évtizedekig szervezkedő alvósejteket – ha máshonnan nem, akkor a különböző kémregényekből vagy filmekből. A belső ellenségtől való félelmünk meghatározza biztonságérzetünket és a terrorizmus elleni stratégiánkat. Ahhoz azonban, hogy az alvósejtekről pontos képet tudjunk alkotni, el kell választanunk a valóságos jellemzőiket kulturális hiedelmeinktől.
Az alvósejtektől való félelem a hidegháború leghidegebb időszakában, az 1950-es években vert gyökeret a nyugati közvéleményben, amikor a politikusok mindenkiben kommunista ügynököt láttak. Ugyan ebben az évtizedben a titkosszolgálatoknak rengeteg bujkáló kémet sikerült felszámolniuk – többet, mint amiről a lakosság tudomást szerezhetett –, a hidegháborús paranoia okozta túlkapások és a politikai motivációjú „tisztogatások” széles körben ismertek.
A „belső ellenség”, vagyis a társadalomba beépült ellenséges elem felkutatására való törekvés mindig is meghatározta az emberi társadalmak kultúráját. Ahogy a babonákkal teli középkorban ez az érzés a boszorkányüldözésekben öltött testet, úgy a hidegháborúban a szovjetektől (vagy imperialistáktól) való félelemben, ma pedig a merényletek végrehajtására váró dzsihadista alvósejtekben manifesztálódik. Ugyan az ilyen csoportok elleni fellépés elkerülhetetlen a biztonság garantálása szempontjából, nem szabad, hogy a belső ellenség kultúránkban mélyen gyökerező toposza hatással legyen a terrorizmusellenes stratégiákra.
2014 óta az Iszlám Államról alkotott képünk nagyban hasonlít az al-Káidáról 2001. szeptember 11. után kialakítottal. Ezek alapján kisebb-nagyobb sejtek távolról, Szíriából irányított, globális hálózatával nézünk szembe, amelynek tagjai a központtól kapott utasításra várva beépülnek társadalmunkba, és parancs esetén támadnak. Azt gondoljuk, hogy a köztük lévő viszony egyértelműen alá-fölé rendelt: a terroristák csak végrehajtják az Iszlám Állam vezetőjének, Abu Bakr al-Bagdádinak az utasítását.
A valóság azonban ennél egy kicsit bonyolultabb. Az al-Káida és az Iszlám Állam hálózata rengeteg tagból áll, amelyek közötti kapcsolat változó, nem kőbe vésett. Az együttműködés kiterjedhet az erőforrások (pénz és fegyverek) megosztására, a logisztika (búvóhely, illegális határátlépés, csempészet) biztosítására vagy információcserére (felderítés, kommunikáció vagy parancskiadás). A hálózatba mélyen beágyazott csoportok esetén e területek közül mindegyikben működik a kooperáció, de egy lazább kapcsolat lehet, hogy csak az egyirányú – a központtól a csoport számára átadott –, akár publikus üzenetekből áll.
A köznyelvben alvósejtnek nevezett csoportok nehezen illenek bele a fenti rendszerbe. Ahhoz, hogy egy csoport a lehető legkevésbé azonosítható legyen, a közvetlen fegyver- és pénzmozgásokat minimalizálni kell, a kommunikációt pedig a lehető legtitkosabbra és legritkábbra kell szorítani. Egy ilyen, évekig, évtizedekig is tartó bevetéshez ezért nagyon erős elkötelezettségre van szükség az alvóügynök részéről: a küldetés alatt ugyanis az „elvtársaitól” izoláltan kell élnie, ráadásul a célpontba vett társadalomba való beépüléssel gyakorlatilag a saját áldozatait kell megismernie, hozzájuk kell közel kerülnie, ami pszichológiailag nagyon megnehezíti az elkövető dolgát.
Ez a feladat a hidegháború időszakában sokkal könnyebb volt a szuperhatalmak, mint ma az Iszlám Állam számára. Az egész életükben a kapitalista/szocialista világban élő, profi titkosszolgálatok által kiképzett ügynökökben az elköteleződés sokkal erősebben kialakult hazájukkal szemben, mint a többféle, egymással konfliktusban álló lojalitással rendelkező, a dzsihádisták által radikalizált fiatalok esetén. Ráadásul államként a nagyhatalmaknak azért is nagyobb előnyük van, mert diplomáciai képviseleteik és kulturális szervezeteik révén minden gyanú nélkül működhetnek más országokban, így az információk átadása számukra sokkal könnyebb a célpontországban, mint a kizárólag illegalitásban működő, „fű alatt” tevékenykedő terrorista hálózatoknak. Nem véletlen tehát, hogy az Iszlám Állam esetén Európában nem nagyon tudunk klasszikus alvósejtekről, ugyanakkor Szírián belül, az ellenzék más csoportjaiba beépült dzsihádista ügynökökről annál inkább.
A hagyományos alvósejtek tehát átalakultak, és ma már nem úgy működnek, mint a hidegháborúban. Ebből következően a velük kapcsolatos megelőző stratégia esetén a legjobb módszer nem feltétlenül a modernkori boszorkányüldözés vagy az etnikai/vallási alapú elkülönítés, hanem éppen ennek ellenkezője. Szakértők szerint ugyanis az olyan „puha” eszközök – mint a kulturális nyitottság, a kisebbségi csoportok oktatásba való következetes bevonása –, amelyeknek célja a terroristák nyugatellenes propagandájának aláásása, sokkal hatékonyabbak a terrorizmus elleni küzdelemben.
Ilyen szemszögből tehát a gyakran egymással szembeállított szabadság és biztonság nem egymást kizáró értékek. A hatékony titkosszolgálati működés mellett a nyitott társadalmak nem növelik a terrorizmus kockázatát, épp ellenkezőleg. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a legszabadabb országok egyben a legbiztonságosabbak is, a terrorista merényletek száma pedig globális szinten az emberi jogok szisztematikus megsértésével, a politikai instabilitással, a vallásszabadság elleni fellépésekkel függ össze – és véletlenül sem a demokráciával.
A francia Európa-bajnokság kapcsán tehát nem árt a szurkolók számára az óvatosság, a figyelem és a magyar diplomáciai szervekkel való kapcsolatfelvétel, de nem szabad túlzásokba esnünk, és minden muszlimot vagy arabot terroristának néznünk. Amikor az Iszlám Állam alvósejtek ezreivel riogat, az csak a „show” része, a félelemkeltés eszköze a mediatizált világban. A terroristák így akarják egyrészről biztatni a nyugatban csalódott fiatalokat, hogy önállóan hajtsanak végre merényletet, másrészről pedig minket akarnak provokálni, irracionális és elhamarkodott cselekvésre ösztönözni. Ezt viszont mindenáron el kell kerülnünk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.