A helikopterpénz felé

A fiskális politika ismét kezd visszajönni a divatba, azok után, hogy éveken – ha nem évtizedeken – át háttérben volt. Az ok egyszerű: a világ nem tudott kilábalni a 2008-as globális válságból. Ebből a szempontból Európa van a legrosszabb helyzetben: a GDP-je alig nőtt az elmúlt négy évben, és az egy főre jutó GDP-jének a mértéke még mindig alacsonyabb a 2007-es szinthez képest. Az európai növekedési előrejelzések sem kedvezők. Az Európai Központi Bank (EKB) júliusi jelentése szerint a negatív kibocsátási rés 6 százalék volt az eurózónában, négy százalékponttal magasabb, mint korábban gondolták. (A kibocsátási rés a gazdaság jelenlegi teljesítménye és a potenciális szint közötti különbség – a szerk.) „Ennek lehetséges következménye – vont mérleget az EKB –, hogy az aggregált kereslet élénkítését célzó intézkedéseknek (beleértve a fiskális és monetáris intézkedéseket is) még fontosabb szerepet kellene betölteniük a gazdaságpolitikai mixben.” Ezek erős szavak egy központi banktól.

A fiskális politika lényegében cselekvésképtelenné vált 2010 óta, ahogy a válság a II. világháború óta nem látott mértékű költségvetési hiánnyal és meredeken emelkedő államadósság-rátával sújtotta a különböző kormányzatokat. Csak a megszorítások jöhettek szóba a fiskális politika terén. Ez a helyzet a monetáris politikát tette az egyetlen olyan eszközzé, amelyet az élénkítésre lehetett használni. Az angol jegybank és az amerikai Federal Reserve hatalmas mennyiségű pénzt öntött a saját gazdaságába a mennyiségi lazításon keresztül, majd 2015-ben az EKB is elkezdett egy eszközvásárlási programot.

A mennyiségi lazítás nem csodafegyver. Miközben segített abban, hogy ne csússzunk bele egy újabb nagy gazdasági világválságba, az egymást követő pénzinjekciók egyre csökkenő hasznot eredményeztek. Az Új Közgazdasági Gondolkodás Intézetének (Institute for New Economic Thinking) munkatársa, Thomas Fazi tanulmánya rámutatott arra, hogy a mennyiségi lazítás nem volt hatással a banki hitelezésre, a nem teljesítő hitelekre, és a siralmas GDP- és inflációs adatokra sem. A mennyiségi lazításnak nem kívánt disztribucionális következménye is volt, mivel annak adott pénzt, akinek már amúgy is volt, és akinek a költekezése alig növekedett emiatt.

Amikor a központi bankok csökkenteni próbálják az inflációt azzal, hogy likviditást szívnak ki a rendszerből, akkor ezt az intézkedést a kereskedelmi bankok azon képessége téríti el, amely hitelezéssel visszapumpálja a likviditást. A mostani deflációs környezetben ennek éppen a fordítottja történik. A központi bankoknak a likviditás pumpálására vonatkozó, élénkítést szolgáló kísérletét a kereskedelmi bankok azon képessége téríti el, amely a tartalékok halmozásával és a hitelezés elvetésével kiszívja a likviditást a rendszerből.

Így jön képbe a fiskális politika. A jelenlegi gazdasági helyzet logikája azt vonja maga után, hogy a kormányzatoknak ki kellene használniuk az igen alacsony kamatszinteket az infrastrukturális projektekbe történő befektetésekre, amivel élénkítenék a keresletet, és javítanák a gazdaságok struktúráját. A problémát az állami költekezéssel kapcsolatos feltételezések jelentik. Ahogy az Oxford Egyetem közgazdászprofesszora, John Muell­bauer mondja: a pénzügyminisztériumok és a központi bankok „azt sulykolják a magánszektor tudatába, hogy mennyire fontos a GDP-hez viszonyított bruttó államadósság csökkentése”. Ez az ortodox nézet abból az elgondolásból származik, hogy a kölcsönfelvétel egyszerűen „késleltetett adózásnak” számít. Ha a magánszektor úgy gondolja, hogy az adóknak emelkedniük kell az állami hitelfelvétel fedezéséhez, akkor ezen nézet szerint az emberek növelni fogják megtakarításaikat a magasabb adók kifizetéséhez, ami bármilyen élénkítő hatást semlegesít. Az ortodox nézet hibásan azt feltételezi, hogy az állami költekezés nem generál extra jövedelmet. Amíg ez a nézet uralkodik, addig az adósság által finanszírozott fiskális politikát kizárják azon eszközök sorából, amelyeket a gazdasági növekedés beindítására lehet felhasználni.

Ebből adódóan az elemzők és a politikusok felvetették azt a gondolatot, hogy a nem hagyományos fiskális politika pótolhatja a nem hagyományos monetáris politikát. Milton Friedman 1969-es gondolatkísérlete alapján előtérbe került az úgynevezett helikopterpénz ötlete. A helikopterpénz egyik formája az, hogy a pénzt közvetlenül a fogyasztók kezébe adnák, például minden állampolgárnak vagy szavazónak adnának egy 1000 dollár értékű bankkártyát. A helikopterpénzt az infrastrukturális költekezés finanszírozására is lehetne használni. Az ilyen „monetáris finanszírozás” előnye, hogy miközben növeli a deficitet, és a pénzkínálat folyamatos növekedését váltja ki, nem emelné az államadósságot, mivel az állam csak a saját bankjának tartozna. Ez megszüntetné a magasabb adókra vonatkozó negatív feltételezések ellensúlyozásának szükségességét.

Természetesen túl jó, hogy igaz legyen az az elgondolás, amely szerint az adósságot soha nem kell visszafizetni. Egyértelműen fennáll az a veszély, hogy a különböző kormányzatok könnyen függővé válnak a monetáris finanszírozás alkalmazásától a magán- és az állami költekezés fedezése terén. Emiatt nem valószínű, hogy ezt a megoldást nyíltan kipróbálnák, hacsak a gazdasági helyzet nem romlik jelentősen. Még rosszabb azonban a tétlenség politikai kockázata, ha egy újabb recesszióba csúszunk, ami igen valószínű. Ha tetszik, ha nem: a nem hagyományos fiskális politika lehet a következő szóba jöhető megoldás a problémák kezelésére.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org