A fiskális politika ismét kezd visszajönni a divatba, azok után, hogy éveken – ha nem évtizedeken – át háttérben volt. Az ok egyszerű: a világ nem tudott kilábalni a 2008-as globális válságból. Ebből a szempontból Európa van a legrosszabb helyzetben: a GDP-je alig nőtt az elmúlt négy évben, és az egy főre jutó GDP-jének a mértéke még mindig alacsonyabb a 2007-es szinthez képest. Az európai növekedési előrejelzések sem kedvezők. Az Európai Központi Bank (EKB) júliusi jelentése szerint a negatív kibocsátási rés 6 százalék volt az eurózónában, négy százalékponttal magasabb, mint korábban gondolták. (A kibocsátási rés a gazdaság jelenlegi teljesítménye és a potenciális szint közötti különbség – a szerk.) „Ennek lehetséges következménye – vont mérleget az EKB –, hogy az aggregált kereslet élénkítését célzó intézkedéseknek (beleértve a fiskális és monetáris intézkedéseket is) még fontosabb szerepet kellene betölteniük a gazdaságpolitikai mixben.” Ezek erős szavak egy központi banktól.
A fiskális politika lényegében cselekvésképtelenné vált 2010 óta, ahogy a válság a II. világháború óta nem látott mértékű költségvetési hiánnyal és meredeken emelkedő államadósság-rátával sújtotta a különböző kormányzatokat. Csak a megszorítások jöhettek szóba a fiskális politika terén. Ez a helyzet a monetáris politikát tette az egyetlen olyan eszközzé, amelyet az élénkítésre lehetett használni. Az angol jegybank és az amerikai Federal Reserve hatalmas mennyiségű pénzt öntött a saját gazdaságába a mennyiségi lazításon keresztül, majd 2015-ben az EKB is elkezdett egy eszközvásárlási programot.
Amikor a központi bankok csökkenteni próbálják az inflációt azzal, hogy likviditást szívnak ki a rendszerből, akkor ezt az intézkedést a kereskedelmi bankok azon képessége téríti el, amely hitelezéssel visszapumpálja a likviditást. A mostani deflációs környezetben ennek éppen a fordítottja történik. A központi bankoknak a likviditás pumpálására vonatkozó, élénkítést szolgáló kísérletét a kereskedelmi bankok azon képessége téríti el, amely a tartalékok halmozásával és a hitelezés elvetésével kiszívja a likviditást a rendszerből.
Így jön képbe a fiskális politika. A jelenlegi gazdasági helyzet logikája azt vonja maga után, hogy a kormányzatoknak ki kellene használniuk az igen alacsony kamatszinteket az infrastrukturális projektekbe történő befektetésekre, amivel élénkítenék a keresletet, és javítanák a gazdaságok struktúráját. A problémát az állami költekezéssel kapcsolatos feltételezések jelentik. Ahogy az Oxford Egyetem közgazdászprofesszora, John Muellbauer mondja: a pénzügyminisztériumok és a központi bankok „azt sulykolják a magánszektor tudatába, hogy mennyire fontos a GDP-hez viszonyított bruttó államadósság csökkentése”. Ez az ortodox nézet abból az elgondolásból származik, hogy a kölcsönfelvétel egyszerűen „késleltetett adózásnak” számít. Ha a magánszektor úgy gondolja, hogy az adóknak emelkedniük kell az állami hitelfelvétel fedezéséhez, akkor ezen nézet szerint az emberek növelni fogják megtakarításaikat a magasabb adók kifizetéséhez, ami bármilyen élénkítő hatást semlegesít. Az ortodox nézet hibásan azt feltételezi, hogy az állami költekezés nem generál extra jövedelmet. Amíg ez a nézet uralkodik, addig az adósság által finanszírozott fiskális politikát kizárják azon eszközök sorából, amelyeket a gazdasági növekedés beindítására lehet felhasználni.
Ebből adódóan az elemzők és a politikusok felvetették azt a gondolatot, hogy a nem hagyományos fiskális politika pótolhatja a nem hagyományos monetáris politikát. Milton Friedman 1969-es gondolatkísérlete alapján előtérbe került az úgynevezett helikopterpénz ötlete. A helikopterpénz egyik formája az, hogy a pénzt közvetlenül a fogyasztók kezébe adnák, például minden állampolgárnak vagy szavazónak adnának egy 1000 dollár értékű bankkártyát. A helikopterpénzt az infrastrukturális költekezés finanszírozására is lehetne használni. Az ilyen „monetáris finanszírozás” előnye, hogy miközben növeli a deficitet, és a pénzkínálat folyamatos növekedését váltja ki, nem emelné az államadósságot, mivel az állam csak a saját bankjának tartozna. Ez megszüntetné a magasabb adókra vonatkozó negatív feltételezések ellensúlyozásának szükségességét.
Természetesen túl jó, hogy igaz legyen az az elgondolás, amely szerint az adósságot soha nem kell visszafizetni. Egyértelműen fennáll az a veszély, hogy a különböző kormányzatok könnyen függővé válnak a monetáris finanszírozás alkalmazásától a magán- és az állami költekezés fedezése terén. Emiatt nem valószínű, hogy ezt a megoldást nyíltan kipróbálnák, hacsak a gazdasági helyzet nem romlik jelentősen. Még rosszabb azonban a tétlenség politikai kockázata, ha egy újabb recesszióba csúszunk, ami igen valószínű. Ha tetszik, ha nem: a nem hagyományos fiskális politika lehet a következő szóba jöhető megoldás a problémák kezelésére.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.