Erdogan végzetes döntései

Pártja első, 2002-es parlamenti választási győzelme óta Recep Tayyip Erdogan török államfő azt vallja, hogy puccsal akarják majd elmozdítani a hatalomból. Jó oka volt arra, hogy akkor ezt gondolja. Törökország ultraszekuláris elitje – amely akkoriban jelen volt a bíróságok és a hadsereg felső vezetésében – nem csinált ugyanis titkot abból, hogy nem szimpatizál Erdogannal és politikai szövetségeseivel. Erdogant egy vallásos vers nyilvános idézése (vallási gyűlölet szitásáért – a szerk.) miatt bebörtönözték, és ez megakadályozta, hogy azonnal miniszterelnök lehessen, amikor pártja (az AKP) 2002-ben hatalomra került. 2008-ban pedig az AKP csak alig úszta meg, hogy az ország legfőbb bírósága ne tiltsa be „antiszekuláris tevékenységért”.

Ezek a lépések jórészt visszafelé sültek el, és csak Erdogan népszerűségét növelték. Azzal, hogy hatalma egyre jobban megszilárdult, talán a kevésbé konfrontatív politikai stílus irányába mehetett volna el. Ehelyett, a következő években az akkori szövetségeseinek számító gülenistáknak sikerült Erdogan rögeszméjét paranoiává alakítaniuk.
2008-tól 2013-ig a gülenisták Erdogan ellen irányuló, egyre komolyabb összeesküvések sorozatát találták ki. Koncepciós pereket folytattak tisztek, újságírók, professzorok és kurd politikusok ellen. Talán Erdogan nem hitt el minden vádat, ezek a perek azonban táplálták a megbuktatásával kapcsolatos félelmét amellett, hogy azok révén a szekuláris rezsim maradékát is eltávolították a hadseregből és a bürokráciából.

A gülenistáknak más céljuk is volt, ugyanis így a saját szimpatizánsainkat helyezhették a koholt perek által elmozdított magas rangú tisztek helyére. A gülenisták évtizedek alatt beszivárogtak a hadseregbe, a vezető posztokig azonban nem jutottak el. A júliusi elbukott puccs iróniája, hogy nem Törökország szekuláris erői, hanem azok a gülenista tisztek tervelték ki, akik Erdogan jóváhagyásával jutottak pozícióikba.

Erdogan szövetsége a gülenistákkal 2013 végére nyílt háborúvá alakult át. A közös ellenséget, a szekuláris erőket legyőzték, így nem volt további oka annak, hogy szövetségük fennmaradjon. Erdogan elkezdte bezáratni a gülenista iskolákat, vállalkozásokat, illetve eltávolíttatta a mozgalom híveit az állami bürokráciából. Folyamatban volt, hogy a katonaságon belül is egy nagyobb tisztogatást hajtanak majd végre, ami láthatóan arra késztette a gülenista tiszteket, hogy még időben cselekedjenek. A puccskísérlet teljes mértékben igazolta Erdogan paranoiáját, ami segít megmagyarázni azt, hogy a gülenistákkal és más ellenzékiekkel szemben miért ilyen könyörtelen a hatalom fellépése.

Egy jelentős államférfi azonban másként reagált volna erre a helyzetre. A megbukott puccs ritka lehetőséget teremtett a nemzeti egységre. Minden politikai párt elítélte a puccskísérletet, ahogy az átlagemberek túlnyomó többsége is. Erdogan kihasználhatta volna a lehetőséget, hogy az iszlamista, liberális, szekuláris és kurd identitásokon felülemelkedve, egy új politikai konszenzust hozzon létre a demokratikus normákat követve. Ehelyett azt választotta, hogy mélyíti Törökország megosztottságát, és még inkább erodálja a jogállamiságot. Az elbocsátások és bebörtönzések azokat is érintették, akiknek nem volt szerepük a puccsban. Marxista akadémikusokat, kurd újságírókat és liberális elemzőket is egy kalap alá vettek a gülenistákkal. Ez sajnos nyerő stratégia. Erdogan bázisa mobilizálódik azzal, hogy ez a stratégia az országot készültségben tartja, és feltüzeli a nacionalista, vallásos érzelmeket. Ez semlegesíti a két fő ellenzéki pártot, ugyanis mindkettő erősen nacionalista, ezért megbízható szövetségesnek számít a kurd lázadók elleni háborúban. Úgy tűnik, hogy Erdogan Gülennel és mozgalmával szembeni offenzíváját inkább a politikai opportunizmus, mintsem az hajtja, hogy az igazságszolgáltatás elé vigyék a puccs szervezőit. Erdogan és miniszterei egyfolytában amiatt elégedetlenkednek, hogy az USA vonakodik kiadni Gülent Törökországnak. Ezzel szemben két hónappal a puccs után Törökország még nem nyújtott be az USA-nak semmilyen bizonyítékot Gülen bűnösségéről. Az Amerika-ellenes retorika jól hangzik Törökországban, és Erdogan ki is használja ezt.

A puccs ügyében eljáró ügyészek előtt tett vallomásában a hadsereg vezérkari főnöke azt mondta, hogy az őt túszul ejtő puccsisták felajánlották, hogy kapcsolatba léphet Gülennel a puccs éjszakáján. Ez a legerősebb bizonyítéka a török vezetésnek arra, hogy maga Gülen is közvetlen szerepet játszott a puccsban. Egy vezető, aki Gülen bűnösségéről akarja meggyőzni a világot, a média előtt beszéltette volna tábornokát arról, hogy mi is történt a puccskísérlet éjjelén. Őt azonban nem kérték fel a nyilvános szereplésre, ami a puccskísérletben betöltött szerepével kapcsolatos spekulációknak ad teret.

A véget nem érő elnyomás – amely valamikor az iszlamisták, a kommunisták, a szekuláris erők, a kurdok ellen irányult (utóbbiak esetében ez örökké tart), most pedig a gülenistákat sújtja – most új erőre kapott. Erdogan ugyanezt a végzetes hibát követte el 2009–2010-ben: jelentős népszerűségét a demokrácia és a jogállamiság aláásására használja azok helyreállítása helyett, és így egyre inkább megnehezíti a megbékélést az ország politikai életében. Erdogannak kétszer is lehetősége volt arra, hogy nagy vezetővé váljon. Mindkét esetben elszalasztotta ezt az alkalmat, amivel erősen terhelte örökségét, Törökországnak pedig ennél is nagyobb kárt okozott.