A jó, a rossz és a csúf

A cikkem három részre tagolódik. Elsőként a vitathatatlanul kedvező hazai makrogazdasági képről és a közeljövő biztató kilátásairól lesz szó, a gazdasági sikerekről: az egyensúlyi pálya mellett megvalósuló gyorsuló gazdasági növekedésről, az életszínvonal emelkedéséről és a makrogazdasági kockázatok csökkenéséről. Ezt követően arról, hogy miért is nem lehet felhőtlen az örömünk, amikor a magyar gazdaság kilátásairól gondolkodunk; arról, hogy az impozánsan javuló makrogazdasági mutatók mögött milyen problémák jellemzik a magyar társadalmat és a magyar államot, azt a közvetlen környezetet, amelybe ágyazva a gazdasági szereplőknek a legjobbat kellene kihozniuk magukból. A magyar gazdaság versenyképességéről lesz szó tehát a második részben. Végezetül pedig egy olyan, a hazai és a globális gazdasági környezetben küszöbönálló változásról, amelyik miatt hamarosan át kell hangolni az eddigi gazdaságpolitikát, ez pedig a korábban évekre eltűnő infláció újbóli megjelenése és ezzel párhuzamosan a monetáris politika szigorításának kérdése.

Kezdjük hát a sikerekkel: 2016–2017 fordulóján makrogazdasági szempontból a magyar gazdaság kilátásai kimondottan kedvezők. A 2016-os hullámvölgyet követően az EU-pénzek felhasználásának újbóli beindulása felpörgeti a beruházásokat, miközben az elfogadott gazdaságpolitikai koktél (minimálbér-emelés, eho- és társaságiadó-csökkentés) a lakossági jövedelmek emelkedésén keresztül hatékonyan stimulálja a fogyasztást, így a gazdasági növekedés a 3 százalék feletti tartományba kerül. A kérdés már csak az, hogy vajon 4 százalékhoz lesz-e közelebb, vagy 3-hoz. Szerintem az utóbbi a valószínűbb. A belső kereslet bővülésére épülő növekedés a költségvetési bevételeket szépen dagasztja, így az adócsökkentések miatt kieső tételek miatt nem kell túlzottan aggódni. Számításaim szerint a költségvetési hiány csak mérsékelten romlik, így egyelőre még távol maradunk a veszélyzónától (az Európai Bizottság által indítható túlzottdeficit-eljárástól). A külkereskedelmi és a fizetési mérleg többlete is apadni fog, ugyanis a fogyasztás és a beruházások növekedése feljebb tornázza majd az importszámlákat. Ez azonban nem baj, hiszen miért is volna szüksége Magyarországnak a GDP arányában mérve 8-9 százalékos külkereskedelmi vagy 4-5 százalékos fizetésimérleg-többletre? Az adósságráta lassú csökkenése is folytatódhat 2017-ben, és minden bizonnyal az egyéb pénzügyi sérülékenységi mutatók is maradnak azon a javuló pályán, amelyre az elmúlt négy-öt évben ráálltak. Összességében tehát a makrogazdasági kép meglehetősen pozitív, ez pedig akár azt is jelentheti, hogy a hitelminősítő intézetek tovább javítják a magyar adósság értékelését. Makrogazdasági szempontból ez tehát sikersztori.

Az azonban nem véletlen, hogy ezzel a sikertörténettel nem tud azonosulni Magyarországon minden gazdasági szereplő. A vállalatok szintjén ugyanis a kép jóval árnyaltabb. Amivel szembesülni kénytelenek a vállalkozások, az jellemzően a munkaerő egyre égetőbb hiánya és a jelentős mértékű adó- és adminisztratív teher. Ezzel szemben az állam által nyújtott szolgáltatások színvonala többnyire alacsony, különösen igaz ez az oktatási és egészségügyi szolgáltatásokra. Nem érdemes túlmagyarázni az összefüggéseket: a gazdasági felzárkózás kulcsa a humántőke minősége. A felzárkózás pedig csak akkor lehetne teljes, ha a magyar állampolgárok tudásszintje és fizikai állapota nem volna elmaradásban. De sajnos elmaradásban van, amiben az egyéni felelősség mellett jelentős a kormányzati felelősség is.

Az a kormányzati társadalom- és gazdaságpolitika, amelyik politikai ciklusokon átívelően kívánja szolgálni a nemzet javát, elsősorban az oktatási és az egészségügyi szolgáltatási színvonalának emelését kell hogy célul tűzze. Másfelől pedig az állam saját működési és döntési mechanizmusaiban is pozitív és követendő példát kellene hogy mutasson. Sajnos Magyarországon sem az állam mindennapi működésében, sem a hosszú távú tervezés területén nem találjuk meg azokat a kedvező irányú változásokat, amelyek az ország versenyképességét számottevően javítanák, és a felzárkózási pályát tartóssá tennék. Így az aktuálisan kedvező makrogazdasági kép könnyen illékonnyá válik. Igaz, soha nem késő hozzákezdeni ezeknek a kihívásoknak a megválaszolásához, sőt egy növekvő gazdasági környezetben talán sikeresebben lehet elindítani a szükséges programokat, és mintha lennének is jelei, hogy a probléma felismeréséig eljutott volna a kormányzat.

Végezetül pedig essen szó az inflációról. Az elmúlt években eltűnt az infláció a világ nagy részéből, így Magyarországról is. Vannak olyan elméletek, amelyek szerint a demográfiai folyamatok – a népességszám növekedésének lassulása, helyenként csökkenése – és azok a technológiai változások, amelyeket a negyedik ipari forradalomnak is szoktak nevezni, gyökereiben változtatják meg a modern gazdaságok működését, így a közgazdasági összefüggések is átírásra szorulnak. Ez biztosan így is van. Mindazonáltal az a tény, hogy az elmúlt években nem a túl magas infláció volt a probléma, hanem a túl alacsony, inkább ciklikus, nem pedig strukturális okokra vezethető vissza. Ahogy a gazdasági ciklus újabb szakaszába lépünk, lassanként visszaszivárog az infláció a hétköznapjainkba.

Ez így van az Egyesült Államokban, és így lesz Európában is, különösképpen azokban az országokban, ahol átlagon felüli gazdasági növekedés mellett átlagon felüli a bérnövekedés üteme is. Magyarország ilyen ország lesz 2017-ben és 2018-ban is. Az infláció 2017 végére elérheti a 3 százalékos célt, és a monetáris politikának is igazodnia kell ehhez a változáshoz. Ahogy az USA-ban is elindult a kamatemelési ciklus, úgy az Európai Központi Bank is erre az útra fog térni belátható időn belül. A hazai monetáris politika nem csukhatja be a szemét: a további lazításnak már csak minimális tere van, és hamarosan itthon is fordítani kell a monetáris politika irányán. Ennek a felismerése és lebonyolítása kulcskérdés lesz az előttünk álló időszakban – közös érdekünk, hogy az MNB az eddigi kétségtelenül jó bizonyítványát ne rontsa le.