Fájdalomcsillapítás

A közgazdasági irodalom már régóta gazdag értékes elemzésekben, ám új megvilágításba helyezte az összefüggéseket a francia Thomas Piketty, aki a bő két éve megjelent, A tőke a 21. században című művében azt állította, hogy a száz évvel ezelőtti jövedelmi viszonyokhoz jutunk vissza, s a második világháború utáni kiegyenlítődés csak történelmi kivételnek tekinthető. Az OECD adatai szerint a fejlett ipari államokban a lakosság legtehetősebb tíz százaléka kilencszer gazdagabb a legszegényebb alsó tizednél. Negyedszázada a különbség csak hétszeres volt.

A 2016-os esztendő kötelező olvasmányát a New Yorkban oktató Branko Milanovic publikálta (A New Approach for the Age of Globalisation), aki egyre nagyobb jövedelmi egyenlőtlenséget lát az egyes országokon belül, de globálisan csökkenő mértékűt. A fejlett országokban ez a folyamat tartósnak ígérkezik, zavarba ejtő politikai következményekkel.

A brüsszeli Bruegel agytröszt kutatója, Darvas Zsolt azt taglalja tanulmányában (Some are more equal than others), hogy az Európai Unió jelenlegi tagországaiban – amelyek 1994-ben nagyjából a globális egyenlőtlenségi szintet tartották – a helyzet javult egészen 2008-ig, ha az adókat és a szociális kiadásokat is számba vesszük, azóta pedig érdemben nem romlott. A jövedelmi eltérés sokkal nagyobb Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) most közzétett műhelytanulmányának (Inequality and Growth) szerzői a tagországok adataira támaszkodva viszont azt tapasztalták: az egyenlőtlenség fokában konvergencia figyelhető meg, de csak a feltörekvő államokban mutatható ki egyértelműen, hogy a jövedelmi különbségek megugrása fékezi a gazdasági növekedés ütemét. Az összes vizsgált ország negyedében viszont ennek éppen az ellenkezőjére találtak bizonyítékot.

Az egyenlőtlenség és a növekedés összefüggése nem egyértelmű. Az egyenlőtlenség ugyanis vagy tanulásra és vállalkozásra sarkall, azaz a növekedést ösztönző tényező, vagy éppen ellenkezőleg, elveszi az emberek törekvő kedvét, s hanyatlásra ítéli a gazdaságot. Ha közben az egyre gazdagabbak politikai befolyást is vásárolhatnak, éleződhetnek a társadalmi feszültségek. Ezzel együtt arra is rámutatnak a valutaalap kutatói, hogy a korrupciót féken tartó és a jog uralmát érvényesítő intézmények révén a kormányok kedvező hatást is gyakorolhatnak a növekedésre, még a kedvezőtlennek ítélhető jövedelemelosztási környezetben is.

Ezt a véleményt osztja a kérdés szakértőjének számító Angus Deaton Nobel-díjas princetoni professzor, aki a Világgazdaság hasábjain is arról írt: az az igazán nagy baj, ha az intézményi rendszer korrupttá válik, vagyis nem képviseli azokat, akiknek nincs elég pénzük politikai befolyás vásárlására. De ilyen korrupció az állami járadékszerzés is. És „amikor a legalizált lopás a legkönnyebb módja a meggazdagodásnak, akkor nem éri meg innovatívnak és kreatívnak lenni”.

Lassul a növekedés, fokozódik a társadalmi rossz érzés, és máris az elitellenes lázadás mai teóriájánál tartunk. Ám Dea­ton a Financial Times tudósítóival elköltött ebédje során ennél azért továbbment: szerinte nem a világszerte tömegeket felemelő, a társadalmi elnyomást mérséklő s nyilván folytatódó globalizáció, nem is elsősorban az egyenlőtlenség forgatta fel Amerikát (és Nagy-Britanniát), hanem az a sokakban felgyűlt feszültség, hogy nincs érdemi politikai, szakszervezeti képviselet.

Az elit magára hagyta őket, amikor elvesztették a munkájukat, ezért ábrándultak ki, és ezért kirívóan magas az öngyilkosságok és az önpusztító életmód miatt bekövetkezett halálozások száma az érettségizett középkorú amerikai férfiak körében. Drámai mértékben nőtt az opioid fájdalomcsillapítókon élők száma is. Az adatok szoros összefüggést mutatnak a fizikai fájdalom, a kétségbeesés foka és a Trumpra adott szavazatok között.

2017 nagy kérdésének éppen ezért talán nem az egyenlőtlenség ígérkezik, hanem az, vajon kik és milyen politikák alapján kísérlik meg, egyáltalán megkísérlik-e, hogy fájdalomcsillapítók nélkül is enyhítsék milliók fájdalmát.