Mennyire lesz nagyvonalú Brüsszel?

Theresa May brit miniszterelnök világossá tette, hogy Nagy-Britannia nem akar egy olyan megállapodást, mint amilyent Svájc vagy Norvégia kötött az EU-val, mivel ez azt követelné meg, hogy a bevándorláspolitikája feletti ellenőrzés bizonyos részéről mondjon le. Az Európai Bíróság illetékességének elismerése sem lenne opció Nagy-Britannia számára, hiszen a brit vezetők érdekvezérelt ítéletek meghozatalával vádolják a testületet.

Az EU azonban nem áll készen arra, hogy egyszerűen megengedje Nagy-Britannia számára azt, hogy a szigetország minden olyan területet kivonjon az együttműködésből, amelyet a britek nem szeretnének – legalábbis addig, amíg ennek meg nem fizetik az árát. Az EU vezetői ragaszkodnak ahhoz, hogy az Egyesült Királyságnak az emberek szabad mozgásának lehetővé tétele nélkül ne lehessen szabadkereskedelmi megállapodása az uniós közös piaccal. Ez az alapállás részben abból a félelemből adódik, hogy ha a briteknek sikerül egy ilyen, számukra aránytalanul kedvező megállapodást kötniük, akkor más EU-tagállamok is megkísérelnék ennek elérését. A britek megbüntetésére vonatkozó szándék, még ha ez csak a többi tagállam elrettentésére szolgál is, azonban szintén egy szerepet játszó tényező.

Ám ez a megközelítés téves. Miközben az kétségkívül sajnálatos, hogy az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, az igazság az, hogy az EU-val való szabadkereskedelem kérdését nem kell az emberek szabad mozgásának biztosításával összekötni. Ahogy a csupasz kereskedelmi elméletek mutatják, a szabadkereskedelemből, illetve a munkaerő szabad mozgásából adódó gazdasági hatások és jóléti hasznok egymást helyettesítik, és nem megerősítik. Ha a migráció nem lehetséges, akkor nagyobb valószínűséggel tudnak az országok között eltérő bér-, illetve árstruktúrák kialakulni. Ezek a különbségek fokozzák a kereskedelemből eredő hasznot. Valójában ezen különbségek kihasználása tekinthető a kereskedelem lényegének. Ha az EU nem tartja fenn tovább a szabadkereskedelmet az Egyesült Királysággal, akkor annak az uniós polgárok ugyanannyira kárát látják majd, mint a britek.

Kétséges az az érvelés is, hogy várhatóan más EU-tagállamok is követik majd a brit példát. Kétfajta föderáció létezik. Az egyik teljesíti a „Pareto-optimalitás” kritériumát. Eszerint, miután az adott közösség egyhangúlag hozza meg döntéseit – vagy legalábbis olyan szabályokat követ, amelyek védik a kisebbséget –, olyan intézkedéseket valósít meg, amelyek néhány vagy az összes országnak előnyöket biztosítanak, és semelyik országnak sem okoznak hátrányokat. Ez a megközelítés azt jelenti, hogy az egyes országok más államok kárára nem akarnak nagyobb szelethez jutni a közös tortából. Ehelyett együttműködnek annak érdekében, hogy biztosítsák azt, hogy a torta minél nagyobb legyen, és mindenki megkaphassa a saját szeletét.

A másik típusú föderációt a források országok közötti újraelosztása, illetve a többségi döntéshozatal jellemzi. Ebben az esetben vannak győztesek és vesztesek. Miután a többség akkor is keresztül tudja vinni döntéseit, amikor kevesebbet nyer, mint amennyit a kisebbség veszít, a torta mérete gyakran kisebb lesz, és így néhány ország végül eléggé elégedetlen lesz.

A második típusú föderáció eredendően instabil, mivel a vesztesek hajlamosak arra, hogy kilépjenek a közösségből. Az egyetlen módja a benntartásuknak az, ha a kilépést ehhez képest is kevéssé vonzóvá teszik, mondjuk büntetés révén. Azzal, hogy Nagy-Britanniával példát akarnak statuálni, az EU azt az üzenetet küldi, hogy az egy olyan unió, amelyben egyes tagállamok vesztésre vannak ítélve. Ezt a narratívát erősíti az új amerikai elnök, Donald Trump is, aki kinyilvánította támogatását a britek felé, illetve azt is kijelentette, hogy szerinte több ország fogja majd követni a brit példát.

Egy ilyen szcenárió elkerülése érdekében az EU-nak a többség által vezetett újraelosztási unióból egyhangú döntések által irányított optimális és önkéntes unióvá kell alakulnia, amely modell megfelel a Pareto-elvnek. Első lépésként félre kell dobni azt a tervet, miszerint egy közös uniós pénzügyminiszteri posztot hoznának létre egy olyan joghatóság fejeként, amely autonóm adózási jogkörökkel rendelkezne. Második lépésként pedig egy kölcsönösen kedvező szabadkereskedelmi megállapodást kellene felajánlani az Egyesült Királyságnak.

Ha az EU nem ebbe az irányba tesz lépéseket, akkor azt kockáztatja, hogy egy olyan, nem konszenzuson alapuló közösséggé válik, amelyben csak néhány tagállam elégedett, a többiek pedig ki akarnak lépni az unióból. Miközben a büntetések és más kényszerítő jellegű intézkedések képesek lehetnek arra, hogy az ingadozó tagállamokat az unióban tartsák, ez a megközelítés instabillá teheti az uniót. Európa így végül a Szovjetunió sorsára juthat.

Egyetlenegy kapcsolat sem működhet jól, ha az abban részt vevők becsapottnak érzik magukat. Ez egy unióra is igaz. Bármennyire is kontraproduktívnak tűnhet, de egyetlen módon lehet egyben tartani az EU-t, ha Nagy-Britanniát nagyvonalú feltételek mellett engedik kilépni az unióból.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org