Donald Trump amerikai elnök kifogásolja Németország folyó fizetési mérlegének hatalmas többletét, és a német valutamanipuláció eredményének tartja. Trump azonban téved. A német külső többlet valóban nagy – egyesek szerint túl nagy – mértékű, a GDP 8 százalékára rúg, azonban ezt nem valutamanipuláció okozza. Az inflációs hatású dél-európai hitelbuborék, az Európai Központi Bank (EKB) expanzív politikája és az amerikai bankok külföldön értékesített termékei a valódi okai ennek. Tehát Németország hibáztatása helyett Trump jobban tenné, ha a saját országának ügyeire összpontosítana.
[caption id="" align="aligncenter" width="600"]
Kép: AFP[/caption]
Made in Germany: áron alul
Németország jelentős külkereskedelmi többlete mögött az áll, hogy Németország túl olcsón értékesíti termékeit. Ebben a Trump-adminisztrációnak alapvetően igaza van. Az euró túl olcsó a dollárhoz képest, és Németország túl olcsón exportál az eurózónán belüli kereskedelmi partnereinek. Ez a leértékelés erősíti külföldön a német termékek iránti keresletet, miközben Németország vonakodik annyit importálni, mint amennyit exportál.
Az euró jelenleg 1,07 dollárt ér, azonban a vásárlóerő-paritáson mért OECD-mutató szerint 1,29 dollárt. Ez az euró 17 százalékos alulértékeltségét mutatja. Továbbá Németország 19 százalékkal olcsóbbnak számít az eurózónán belül, ha a Goldman Sachs 2013-as számításait vesszük alapul, és levonjuk a reálértékben azóta történt felértékelődést. Összességében ez azt mutatja, hogy Németország valutája mintegy harmadával van alulértékelve.
Vitathatatlan tehát az a tény, hogy a német termékek alulértékeltek. A kérdés csak az, hogy az árfolyamok miért térnek el ennyire a gazdasági fundamentumoktól. Az eurózónán belüli leértékelődés oka az az inflációs buborék, amelyet az váltott ki, hogy az 1995-ös madridi csúcson döntést hoztak az euró (dél-európai országokra is vonatkozó) bevezetéséről, ami drasztikus kamatesést váltott ki a dél-európai államokban. Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában a kamatok mintegy 5 százalékponttal estek, Görögországban pedig hozzávetőleg 20 százalékponttal.
Az euró által eredményezett olcsó külföldi hitelek lehetővé tették ezen országok kormányzatai és építőipara számára, hogy a termelékenység emelkedéséhez képest gyorsabb ütemben emeljék a béreket, ami felfelé hajtotta az árakat, és aláásta ezen országok iparának versenyképességét. Németország, amely ekkor mély válsággal küzdött, alacsonyan tartotta az inflációt a maastrichti szerződés előírásainak megfelelően, így relatív értelemben egyre olcsóbbá vált.
Az euró leértékelődésének ezzel szemben két oka van. Az egyik az EKB igen laza monetáris politikája, különösen a mennyiségi lazítási programjai (QE), amelyek keretében 2,3 ezermilliárd euró frissen nyomott pénzt használnak fel euróövezeti értékpapírok vásárlására. Ennek a pénznek egy része külföldre áramlik, magasabb hozamokat keresve, ami így az euró leértékelődéséhez vezet. Ez valóban a valutamanipuláció közvetett formájának tekinthető. Meg kell jegyezni azonban, hogy a QE-programokat, illetve a többi expanzív intézkedést a német jegybank erős ellenkezése ellenére fogadta el az EKB kormányzótanácsa. Vagyis ezért a politikáért nem tehető felelőssé Németország.
A „holland betegség” sújtja az Egyesült Államokat
Az euró leértékelődésének második oka az USA-val kapcsolatos. Mivel a dollár a világ fő tartalékvalutája, az amerikai pénzügyi szektor az elmúlt évtizedekben vonzó termékeket tudott felkínálni a nemzetközi befektetőknek. Ez azonban emelte a dollár árfolyamát, és krónikusan aláásta az amerikai export versenyképességét. A közgazdászok „holland betegségként” írják le az ehhez hasonló jelenségeket. Az elnevezés onnan ered, hogy a holland földgázipar 1960-as években történt felemelkedése erősítette a holland forint árfolyamát, ezzel megtizedelve az ország iparát.
Nem sokat számít, hogy egy adott ország földgázt vagy pénzügyi termékeket exportál. A lényeg az, hogy egy sikeres szektor az árfolyam-erősödés kiváltásával hátrányos helyzetbe hoz más szektorokat. Az erős dollár feldolgozóipari foglalkoztatottságra gyakorolt hatásának vizsgálatakor Donald Trumpnak a Wall Streetre és nem Németországra kellene tekintenie.
Trumpnak azt is figyelembe kell vennie, hogy azok a vonzó amerikai pénzügyi termékek, amelyek olyannyira kedvezőtlenül hatottak az amerikai exportszektorra, inkább hamis ígéreten alapultak, mint legitim befektetési lehetőségeken.
Mind Jimmy Carter, mind Bill Clinton amerikai elnökök megfelelő jogszabállyal (Community Reinvestment Act) arra sarkallták a brókereket, hogy bőkezű hitelekkel segítsék az ország szegény lakosainak saját lakáshoz jutását. Bár kezdetektől egyértelmű volt, hogy sok hitelfelvevő sosem lesz képes visszafizetni a felvett kölcsönöket. A bankok a követeléseket ravasz módon becsomagolták átláthatatlan eszközfedezetű értékpapírokba, amelyeket aztán AAA besorolásúként álcázva rásóztak a világra. A Wall Streeten „hülye német pénznek” nevezték az így Németországból beérkező forrásokat, amelyek finanszírozták az amerikai szociálpolitikát.
Az átverés a pénzügyi válság idején lepleződött le. 2010-ben a német kormánynak 280 milliárd euróval kellett kisegítenie a bankokat azzal, hogy a problémás amerikai pénzügyi termékek átvételére két rossz bankot hozott létre. Így nézve azt lehet mondani, hogy a sok Amerikába szállított Porsche, Mercedes és BMW nagy részét sosem fizették ki. Az amerikai elnöknek figyelembe kell vennie ezt, mielőtt kereskedelmi háborúval fenyegeti Németországot, vagy a Twitteren alaptalanul vádaskodik.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.