Az elmúlt hetekben szokatlanul nyílt vita – a résztvevők szerint tartalmas szakmai párbeszéd – alakult ki a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) között a követendő költségvetési politikáról. Az MNB vezetői szerint a tervezettnél szigorúbb 2016. évi költségvetési politika összességében 0,5-0,6 százalékponttal csökkentette a tavalyi (2 százalékos) gazdasági növekedést. Ráadásul úgy vélik, hogy a deficit idén is elmarad a céltól, 1,6–2 százalék között lehet majd (a tervezett 2,4 százalékkal szemben). Szerintük a tavalyi növekedés közel fele a monetáris politikának volt köszönhető, a hitelprogramok és a kamatpolitika azonban elérte lehetőségei határait, miközben a fiskális politika nem használja ki mozgásterét.
Az NGM viszont azt hangsúlyozza, hogy a tavalyi alacsony deficit részben egyedi tényezők következménye volt, melyekből év közben hiba lett volna hosszú távú elköteleződést jelentő célokat finanszírozni.
Emellett a többletkiadások az adott piaci viszonyok között nem eredményezték volna a növekedés serkentését. Ha pedig – a kötelező óvatosságot félretéve – az MNB optimista prognózisa alapján költekeztek volna, nem sikerült volna a GDP-arányos államadósság csökkentése. Holott ez utóbbit az alaptörvény is előírja, s az EU is elvárja. Az idei lehetőségeket pedig szerintük reálisan tükrözi a növekedési prognózis emelése, az adócsökkentés és a béremelés.
Az április közepén kiszivárgott költségvetési javaslatból mégis arra lehet következtetni, hogy a kormány költekezési hajlandósága is igen erős. Jól érzékelhető, hogy míg az NGM jóval megfontoltabb, az államadósság csökkentésének folyamatát nem veszélyeztető gazdaságpolitikát kíván folytatni, addig a retorikájában különösen merész álmokat kergető MNB és egyes politikusok szívesen költekeznének (különösen a választások előtt).
A két intézmény egymást érintő kritikájában egyaránt sok az igazság. A költségvetési politika valóban igen furcsa. Példátlan, hogy a tavaly decemberi költekezés révén egyetlen hónap alatt nagyobb deficit keletkezett, mint az év egészében. Ráadásul a kiadások tartalma is vitatható: az immár rendszerszerű tűzoltást (például az egészségügyben) ötletszerű pénzszórás egészítette ki. Az államháztartási folyamatok átláthatatlansága tükörképe a gazdaságpolitika lobbiérdekeket szolgáló, nyílt érdekegyeztetést és hatásvizsgálatokat kikerülő rögtönzéseinek. A kormány már 2010-ben megszüntette az évközi havi prognózisok készítésének gyakorlatát, holott éppenséggel azok továbbfejlesztése, az egész éves lefutások havi aktualizálása lett volna indokolt. Azzal pedig, hogy parlamenti döntés nélkül, pusztán rendelettel is lehet új kötelezettségvállalásról dönteni, végképp áttekinthetetlenné és ellenőrizhetetlenné vált az államháztartás. A zűrzavart csak fokozza az éves költségvetések előző tavaszi elfogadása. Ennek számai például idén köszönőviszonyban sincsenek a várható folyamatokkal.
Az átgondolt stratégia hiányát jól példázza az úgynevezett „középtávú keret”. Ezt a tervezési mechanizmust az EU írja elő, s elvileg Magyarország is alkalmazza. Lényege, hogy a kormánynak olyan tényezőkkel, illetve folyamatokkal kell indokolnia a középtávú terv és a későbbi költségvetési tervezetek közötti különbséget, amelyek kívül esnek a kormány hatókörén.
A cél nyilvánvaló: a stratégiai tervezés, a későbbi évekre vonatkozó prognózisok megalapozottabbá tétele. A 2017 eleji helyzetet jól jellemzi, hogy a háztartások fogyasztási kiadásának 2017. évi növekedésénél egy éve még 3,7 százalékkal számoltak, 2016 decemberében pedig már 7,2 százalékkal. Ilyen körülmények között komolytalan a költségvetés tervezése, ami a gazdaságpolitika orientáló képességének és hitelességének elvesztéséhez vezet. Az MNB tervezhető, kiszámítható költségvetési politikát követel, kritikája azonban nem a rendszerre irányul, hanem csak keresletélénkítést szeretne elérni.
Az MNB kritikája mögött önvédelmi szempontok is meghúzódnak. Egyrészt a jegybank még decemberben is 2,8 százalékos növekedést prognosztizált 2016-ra (amikor a kormány már a tényekhez közeli 2,1 százalékot), ami meglehetősen nagy előrejelzési hiba. Másrészt az az állítása, hogy a növekedés élénkítésében a monetáris politika elérte határait, bár tényszerű, de egyben a felelősség áthárítására, illetve e szerep eddig sem túl eredményes voltára utal. Például az üzleti beruházások tavalyi csökkenése megkérdőjelezi, hogy a 2016. évi növekedés fele valóban a monetáris politikának lett volna köszönhető.
Úgy tűnik, a kormányzat és az MNB még inkább csak szlogenszerűen nézett szembe a magyar növekedés EU-forrásoktól való függésének mértékével és a magyar versenyképesség romlásának okaival. A GKI és a KPMG által a Miniszterelnökség számára készített, az EU-források 2007–2015 közötti felhasználásáról szóló elemzés, illetve ennek modellszámítása szerint az adott időszakban a magyar GDP az európai uniós források nélkül csökkent volna, s Magyarország nem került volna ki a túlzottdeficit-eljárás alól. A magyar versenyképesség nemzetközi rangsorokban való lecsúszása pedig jelentős részben a jogbiztonság hiányának, az üzleti környezet kiszámíthatatlanságának, a siker lojalitástól és nem a piaci eredményességtől való függésének következménye. A versenyképesség javítására tett kormányzati javaslatok egyelőre csak technikai jellegűek, érdemben nem változtatnak az üzleti környezeten, mivel az elmúlt hét évben kiépített „magyar modellen” belül mozognak.
2017–2018-ban az EU-támogatások újrainduló beömlése következtében a további fiskális élénkítés irracionálisnak látszik. Ehelyett a növekedés intézményi akadályain kellene változtatni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.