Varufakisz: Most Macron politikáját ellenezzük

A francia elnökválasztás második fordulója előtt a DiEM25 (páneurópai mozgalom, amelynek megalapításában segédkeztem) arra tett ígéretet Emmanuel Macronnak, hogy teljes mértékben támogatni fogja, hogy elősegítse Marine Le Pen feletti győzelmét. Így is tettünk – kiváltva ezzel sok baloldali haragját –, mivel úgy véltük, hogy megbocsáthatatlan lenne, ha egyenlő távolságot tartanánk fenn Macronnal és Le Pennel szemben. Volt azonban egy második része is a Macronnak tett ígéretünknek: ha csupán a mélyen beágyazott európai elit egy újabb funkcionáriusává válik azzal, hogy a védhetetlen, már megbukott neoliberális politikát követi, akkor vele szemben is olyan energikusan fogunk fellépni, mint Le Pennel szemben. Macron elnökválasztási győzelme után most be kell váltanom ígéretünk második részét is. Macron választási programja egyértelművé tette szándékait azzal kapcsolatban, hogy folytatni kívánja azokat a munkaerőpiaci intézkedéseket, amelyeket még az előző államfő, Francois Hollande gazdasági minisztereként kezdett el bevezetni.

Azt a régi hagyományt követi, amely a munkavállalók elbocsátásának jogi korlátait hibáztatja a foglalkoztatás mértékének folyamatos csökkenéséért. Macron szerint egy valódi progresszíven gondolkodónak nem csak támogatnia kell a munkaadók jogainak erősítését a munkavállalók elbocsátása vagy munkarendjének megszervezése terén. Ugyanilyen fontos az is, hogy fokozzák az állástalanoknak biztosított szociális támogatásokat, illetve szakmai képzéseket, valamint új állások betöltésére vonatkozó ösztönzőket is nyújtsanak nekik.

Az elgondolás egyszerű: ha a munkaadók jobban tudják kontrollálni, hogy mennyi ideig és mennyit fizetnek az alkalmazottaiknak, akkor több embert fognak foglalkoztatni normális munkaszerződési feltételekkel. Továbbá a megerősített szociális biztonsági háló hozzásegít, hogy megfelelő képzettséggel bíró munkavállalók álljanak a cégek rendelkezésére. Természetesen semmi új nincs ebben az elképzelésben. A flexicurity (rugalmas biztonság) néven ismert megközelítést valamekkora sikerrel alkalmazták az 1990-es években Dániában és más skandináv országokban. A flexicurity azonban bukásra van ítélve Franciaországban, mivel csak beruházásvezérelt növekedési környezetben tud működni. Sajnos, az új francia elnök nem ilyen gazdasági környezetet örökölt meg.

Franciaországban az állótőke-beruházások nemzeti jövedelemhez viszonyított mértéke évtizedek óta nem volt olyan alacsony szintű, mint ma. Ez erősíti a deflációs várakozásokat, amelyek – amikor az elbocsátások könnyebbé válnak – a tartós, teljes munkaidejű állások gyors csökkenését váltják ki. Macron legnagyobb nehézsége ugyanaz lesz, mint ami Hollande-é volt: a Németországgal való egyezség. A német kormány sosem mulasztja el, hogy bírálja a franciákat azért, mert nem képesek az államháztartási hiány mértékét az EU által előírt szintre, a GDP 3 százaléka alá vinni. Azt ígéri, hogy a közszférában történő leépítéssel, a helyi önkormányzatok kiadásainak csökkentésével és a közvetett adók emelésével (amely leginkább a legszegényebbeket sújtja) viszi le az előírt küszöb alá a deficit mértékét. Bármely olyan gazdaságban, amelyet alacsony és csökkenő mértékű beruházások jellemeznek, az állami kiadások csökkentése és a közvetett adók emelése a kereslet esését váltja ki. Ez megerősíti a beruházásokat akadályozó pesszimista várakozásokat, illetve mélyíti a deflációs spirált.

Macron tudja, mi a baj az eurózóna alapjaival. Meg is ígérte, hogy fáradhatatlanul dolgozik Németország meggyőzésén annak érdekében, hogy Európának valódi bankuniót, közös munkanélküli-biztosítási rendszert, adósságátstrukturálási mechanizmust, valódi pénzügyminisztériumot, eurókötvényeket és olyan föderális parlamentet kell minél gyorsabban létrehoznia, amely legitimálja a közös pénzügyminisztérium fennhatóságát. Mit fog tenni, ha Németország nemet mond? Valójában a németek már elutasítóan reagáltak. A német pénzügyminiszter szerint Európának most arra van szüksége, hogy az európai stabilitási mechanizmust európai monetáris alappá alakítsák át. Más szóval, ha Franciaország közös finanszírozást akar, akkor ugyanolyan feltételeknek kell alávetnie magát, mint amelyek tönkretették Görögországot.

Ne felejtsük el, hogy Hollande is úgy nyerte meg a francia elnökválasztást, hogy megígérte, fellép az eurózónával kapcsolatos német gazdaságpolitikával szemben, aztán gyorsan felhagyott ezzel a harccal. Ha Macron sikeres akar lenni, akkor hiteles B tervre és olyan európai stratégiára is szüksége lesz, amelyet a németekkel való megállapodás hiányában is folytathat. Ilyen terv azonban nincs a láthatáron. Csak azt a készséget látni, hogy teljesítenek mindent, amit Németország követel – beleértve a flexicurityt, a megszorításokat –, abban a reményben, hogy az majd beleegyezik az eurózóna néhány változtatásába. A reálisan gondolkodó emberek megértették, hogy Macront kellett támogatni Le Pennel szemben. Most megértik azt is, hogy Macron intézkedései súlyosbítani fogják a deflációs és a fejlődést gátló ciklust, ami Le Pen legfőbb szövetségese. Az elnökválasztás után Le Pen politikájának ellenzése Macron ellenzését is jelenti.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org