Hosszú Irán gazdasági útja

Irán elnökének, Haszan Róháninak a földcsuszamlásszerű újraválasztása rávilágít a változás és folyamatosság ma már jól ismert sémájára, amely Irán választásait jellemezte az elmúlt két évtizedben. Az eredmény mindenekelőtt minden várakozást felülmúlt. Bár Róháni volt a befutó, kevesen számítottak arra, hogy ilyen nagy fölénnyel nyer. A korábbi hasonlóan nagyarányú győzelmek szintén nagy meglepetést okoztak. A másik tipikus eleme a legutóbbi választásoknak a magas – mintegy 73 százalékos – részvétel, amely mindig is a népszerű, reformpártiakat is felvonultató megmérettetések sajátja volt. Egy ilyen készültség Iránban általában a nők és a fiatalok által fűtött jelenség, akik azt remélik, hogy javukra válhatnak azok a változások, amelyeket a reformer jelöltek ígérnek.

A harmadik és egyúttal talán a legjelentősebb ismert körülménye a legutóbbi választásoknak az a helyzet, amelyben sor került rá. Ha Irán válaszút előtt áll, egy népszerű reformer jelölt tűnik fel, azt ígérve, hogy véget vet az ország nemzetközi elszigeteltségének, míg konzervatív ellenfele éppen Irán önrendelkezését, szigetjellegét hangsúlyozza. A legutóbbi választásnak volt egy rendkívül fontos témája: a gazdaság. Róháni egy, a stagfláció által szorongatott gazdaságot örökölt. Az olajból származó rekordbevétel ellenére a GDP majdnem 7 százalékkal zsugorodott 2012-ben, míg az éves infláció 40 százalék fölé nőtt, csaknem összeroppantva az iráni fizetőeszközt, a riált. Mikor az olajárak bezuhantak – csaknem 70 százalékkal 2014 óta –, a helyzet még sivárabbnak tűnt.

Róháni azonban keményen dolgozott azon, hogy megszabadítsa Irán gazdaságát a nemzetközi szankciók bilincséből. 2015-ben aztán megállapodott Kínával, Franciaországgal, Németországgal, Oroszországgal, az Egyesült Királysággal, az Egyesült Államokkal és külön az Európai Unióval abban, hogy atomprogramjának leállításáért cserébe gazdasági könnyítéseket kap.

Ám a szankciók felfüggesztésével egy időben is tovább szenvedett Irán gazdasága. Annak ellenére, hogy a megállapodás 2016-ban már hozott némi fejlődést, a külföldi befektetők óvatosak maradtak, köszönhetően az Egyesült Államok atomprogramot nem érintő szankcióinak és a banki megkötéseknek. Senki sem akar az amerikai pénzügyminisztériummal összetűzésbe kerülni.

Nem egyszerű a makroökonómiai stabilitásra és a gazdasági növekedésre egy időben törekedni. A probléma még hangsúlyosabb, ha a stabilizáció nyer prioritást, köszönhetően a fájdalmas gazdasági és társadalmi következményeknek. Néhány esetben a stabilizáció könyörtelen politikai elnyomással társul. Chile így stabilizálódott Augusto Pinochet rezsimje alatt a hetvenes években. A nyolcvanas, majd a kétezres években Törökország szintén makrogazdasági stabilitást ért el, amelyhez azonban a kínálatoldali gyógymódok nagy adagja kellett – és a vaskéz, amellyel mindezt végrehajtották.

Róháni kormányának folyamatos népszerűsége talán meglepő lehet annak fényében, hogy a makrogazdasági stabilitásra törekszik a növekedéssel szemben. Ez részben reakció elődje, a populista Ahmadinezsád idején tapasztalt széles körű állami beavatkozásra, részben válasz gazdasági csapatának neoliberális ajánlásaira is. A legfontosabb talán mégis az, hogy megalapozza Róháni reményét arra nézve, hogy a nukleáris megállapodásból eredő előnyök elegendőnek bizonyulnak a leszakadó belföldi kereslet újbóli beindítására, és ellensúlyozhatják a fiskális szigor hatásait. Bár a fejlődés lassú, Róháni eredményei jelentősek. Az iráni infláció egy számjegyű lett (nagyjából 9 százalék körüli), a növekedés pedig elérte az évi 5-6 százalékot.

A növekedés azonban egyenetlen és ingatag maradt, és javarészt az olajkibocsátás emelkedéséből adódik, amely elérte a szankciók előtti időszak napi nagyjából négymillió hordós szintjét. Irán felemás GDP-növekedése alkalmat adott Róháni konzervatív ellenfeleinek arra, hogy a választásokat az elnök gazdasági eredményeiről tartott népszavazásként tálalják. Ám Róháni győzelmének számai azt sugallják, hogy bár a közvélemény aggódik a gazdaság miatt, egyben reménykedik is.

Ha azonban Róháni képes folytatni a fejlődést, már messzebb kell tekintenie a mostani feltételeknél, és jól körülhatárolt strukturális változásokat kell eszközölnie, valamint korlátoznia kell az Iszlám Köztársaság intézményi, bírói és jogi kereteit.

Az első strukturális kihívás Irán túlzott olajfüggőségében rejlik. A mostani olajbevételi csökkenés ellenére a szektor még mindig a teljes kivitel 70 százalékát adja. Ha az ország fenntartható, széles körű gazdasági növekedést akar elérni, a diverzifikáció kritikus kérdés.

A másik strukturális feladat a népesedést illeti. Irán nagyarányú fiatal népessége a növekedés hajtómotorja lehetne. Ám ennek a lehetőségnek a kihasználásához sürgősen munkahelyeket kellene teremteni, csökkentve ezzel a fiatalok körében 2014-ben mért 29,4 százalékos munkanélküliségi arányt (miközben a teljes népességben ez 12,8 százalék).

Végső soron azonban az Iszlám Köztársaságot leginkább egyedi intézményi arculata határozza meg. A világ talán egyetlen teokráciájaként az iráni rendszer átalakításra szorul, amelynek során a gyorsan változó huszonegyedik századi gazdaságot össze kell egyeztetni a spirituális vezetők és idősödő egyházférfiak hagyományos értékeivel. Tekintettel a kihívásokra, amelyeket egy gazdaság modernizálása jelent egy teokrácia keretein belül, ez várhatóan elhúzódó folyamat lesz.

Róhánit támogatandó, Irán korábbi elnöke, Mohammad Khatami arra szólította fel a szavazókat, hogy támogassák az elnök programját, mint egy utazást, amelyet csak félig tettek meg. Róháni látványos választási sikerét látva úgy tűnik, az irániak megadják neki az esélyt, hogy befejezze, amit elkezdett.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org