Merre visz a 2018-as költségvetés?

A 2018-as lehet egyhuzamban a hetedik olyan év, amikor a költségvetés hiánya teljesíti a maastrichti konvergenciakritériumban megfogalmazott 3 százalék alatti hiánycélt, és az államadósság csökkenő pályán marad. Ne feledjük, hogy a 2012-es évet megelőző húsz évben egyetlenegyszer, 2000-ben sikerült megérinteni fölülről a 3 százalékos hiányt, az összes többi esetben szinte a közelébe se kerültünk a minimumkövetelménynek.

A remélt hétéves – majd reményeink szerint tovább folytatódó – szériából öt év már tény, mint ahogy tény az is, hogy a költségvetés egyenlege az elmúlt években rendre a várakozásoknál és az NGM által tervezettnél kedvezőbben alakult. Ez a fajta óvatosság és biztonságra törekvés nagyon megnyugtató üzenet az államadósság finanszírozása szempontjából. Lehet, hogy egy, a tervezettnél alacsonyabb év végi tényadat visszafog valamennyit a gazdaság növekedéséből, de inkább legyen így, mint hogy valaha újra meg kelljen élnünk 2006-ot, amikor a széles körű elemzői konszenzus és a Pénzügyminisztérium is 5-6 százalék közelébe várta a hiányt, majd végül 9,3 százalék került a statisztikai évkönyvekbe. Üzenetértékű a költségvetés működési és beruházási célú megosztása, ami azt sugallja, hogy a „nullás” költségvetésen felül csak hozammal kecsegtető beruházási kiadások szerepelnek.

Futballzsargonnal élve: a tippmixen idénre és jövőre mindenki sima egyest vár, vagyis stabil gazdasági növekedést, 2-3 százalék körül alakuló inflációt, valamint csökkenő államadósságot. A góltotóban ugyanakkor akadnak eltérések, és meglepő módon egyelőre az egyébként általában óvatos NGM áll nyerésre meglehetősen magas növekedési várakozásaival. Ezzel kapcsolatban a Századvég is óvatosan foglal állást: az idei és a jövő évi növekedést 3,8 százalékra becsüljük, de amennyiben a körülmények, a külső és belső kockázatok kedvezően alakulnak, meglehet az NGM által prognosztizált 4,1 és 4,3 százalékos növekedés.

Nemzetközi hírű közgazdászunk, a néhai Antal László nyilatkozta jó tíz évvel ezelőtt, hogy a költségvetés olyan terjedelmessé és bonyolulttá vált, hogy ha kinyomtatjuk, és leesik az asztalról, garantáltan eltöri a lábujjunkat, de kiolvasni igazából semmit sem lehet belőle. Hipotézise megfontolandó, és bár az állítás első részének tesztelésétől eltekintenénk, azért a főbb stratégiai irányok kitapinthatók a költségvetésből: cél a teljes foglalkoztatás, a munka- és családalapú társadalom, valamint középtávú versenyképességünk megalapozása a hatékonyságnövekedés elősegítésén, az infrastruktúra-fejlesztéseken, valamint az egészségügyi és oktatási kiadások növelésén keresztül.

A legszembeötlőbb gazdaságpolitikai innováció a költségvetésben a bevételi oldalon 2011 óta jelentősre növekedő szektorális különadók rendszere, amely, kiegészülve az államadósság után fizetendő, folyamatosan csökkenő kamatteherrel, a GDP 2,5-3 százalékának megfelelő jövedelemátcsoportosítást tesz lehetővé a tőketulajdonosoktól, vagyis az oligopol és monopol vállalatokat és az államadósságot tulajdonló globális felső tízezertől a bérből és fizetésből élők felé. A munkavállalók közvetlenül az egykulcsos személyi jövedelemadón, a családi adókedvezményeken, valamint közvetetten a munkahelyvédelmi akción keresztül jutnak hozzá az átcsoportosított jövedelmekhez. Az intézkedések hatására a nettó bérhányad – vagyis a bérek részesedése a megtermelt jövedelemből – több mint 6 százalékponttal nőtt 2010 óta, amiben jelentős szerepet játszik a minimálbér fokozatos emelése is. A munkahelyvédelmi akció annyiban kilóg a sorból, hogy az igénybe vehető járulékkedvezmény nem közvetlenül a munkavállalóhoz áramlik, hanem a munkaadó terheit csökkenti a munkahely megőrzésének reményében.

A családi adókedvezmények mellett a bölcsőde- és óvodafejlesztésekkel, az otthonteremtési támogatásokkal is számolva Magyarországon a legmagasabb az OECD-országok körében a GDP-arányos családtámogatási kiadások mértéke: közelíti a GDP 5 százalékát. A fentieket figyelembe véve már érthető, hogy miért tekinthető a jövő évi (is) a munkából élők és a családok költségvetésének.