Munkaerőhiány ma, állások eldigitalizálása holnap?

Úgy két éve tudható, hogy egyes számú gazdasági gondunk a megfelelő minőségű munkaerő hiánya lesz. Nincs ebben meglepő, máshol is hasonló a helyzet. Európában és az Egyesült Államokban a pénzügyi válságot követő recessziós évhez képest mostanra megfeleződött a munkanélküliség, gyorsan nő a betöltetlen álláshelyek száma. Ha lassan is, de a legtöbb gazdaságban sikerült utolérni a válság előtti outputszintet. A vállalatok sokáig nem igényeltek többletlétszámot, sőt! Ám előbb az amerikai, majd késéssel az európai konjunktúra is magára lelt, és nem kellett sok idő, hogy a munkaerő hiánya váljék a növekedés fő akadályozó tényezőjévé: két százalék körüli-feletti tartós gazdasági bővüléshez már kell új munkáskéz és gondolkodó fej.

A mi esetünk némileg más: minden öndicséret ellenére a magyar gazdaság az utolsók között, 2016-ra jutott vissza a válság előtti (nem túl magas) termelési szintjére. Ettől még nem lenne általános hiány munkaerőből. Ám itt van a fránya demográfia: ma egy évben annyi gyerek születik, mint ahány egyetemre, főiskolára jelentkezett egy generációval ezelőtt, és az elmúlt néhány évben nekilódult a nyugatra ingázás és migrálás. Ha nincs gyors műszaki fejlődés, amely a munkát tőkével helyettesítené – márpedig a produktív beruházási hányadunk minden uniós pénzözön ellenére elmarad a kétezres évek elejének mértékétől –, akkor a két-három százalékos gazdasági növekedés valóban beleütközik a rendelkezésre álló munkaerő-állomány korlátjaiba.

Itt azonban elágazik a történet. Mert egyfelől munkaerő-tartalék még bőven lenne: aktivitási rátánk európai összevetésben továbbra is szerény, ne vezessen félre senki a kimutatott alacsony munkanélküliségi ráta. Tartalék található az ötven éven felettiek között, a nem tipikus foglalkoztatási kategóriákban, a közfoglalkoztatásba bevontaknál. Továbbá igen sokakat köt le az állami szektor, kétséges hatékonyság mellett. És van még klasszikus munkanélküliség és tartós inaktivitás is: gyakran csak húsz kilométert kell arrébb menni a munkaerő-hiányos ipari központoktól, hogy álmos, pangó, munkátlan településre jussunk. Súlyos belső mobilitási gondok terhelik társadalmunkat. A kormányzati akciók ma – csakúgy mint korábban – a lakástulajdon megszerzését támogatják; ami rendben is lenne, ha az ingatlan mint legfőbb, sőt egyetlen megtakarított családi vagyontárgy nem gátolná a munkaerő földrajzi (és szakmaközi) mobilitását. Bárhogy van is, nem reménytelen – csak nagyon nehéz – munkaerő-tartalékaink megmozgatása.

De mi van a robotokkal, az algoritmusokkal, a forradalmi digitalizációval? Nemzetközi elemzések sora mutatja ki, hogy milyen állásokat, tevékenységeket lehet gazdaságosan helyettesíteni a technikai vívmányokkal. Ahol 30 euróba vagy dollárba kerül egy munkaóra a munkaadónak, ott persze hamar megéri a robotizálás, ám nálunk 8 euró a bruttó bérköltség; vélhetnénk, hogy hozzánk sokáig nem ér el a forradalom. Persze a hazai bérek is nőnek, de még ötvenszázalékos emelkedéssel is 12:32 lenne középtávú bérköltségelőnyünk a német-osztrák szinthez képest.

Mégis csupán önáltatás azt hinni, hogy a tartósan alacsonyabb bérszintünk jó sokáig megóv minket az új ipari forradalomtól. Ha technológiai és gazdaságossági okokból az értéklánc összes többi elemében bekövetkezik a digitalizáció, akkor kizárt, hogy a magyarországi termelési, szolgáltatási fázisokban megmaradhatna a mai (hívjuk így: analóg) termelési kultúra. Vagy mi is áttérünk, vagy kimetszenek a láncolatból. Márpedig ha ez így van, akkor mielőbb neki kell látnunk a társadalom felkészítésének: a már foglalkoztatottakat képessé kell tenni az új termelési kultúra átvételére, a most iskolába kerülőket pedig ne a ma éppen hiányszakmának számító területekre képezzék ki, hanem arra a jövőbeli gazdaságra készítsük fel tudással, attitűddel és készségekkel, amely a fejlettebb világban már félig valóság! Holnapra egészen az lesz.