Macroni gazdaságpolitikai forradalom?

A napokban, augusztus 9-én volt a globális pénzügyi válság kezdetének tizedik évfordulója. 2007-ben ezen a napon jelentette be a Banque Nationale de Paris (BNP), hogy néhány alapja teljesen elvesztette értékét, pedig ezek állítólag a lehető legbiztonságosabb amerikai jelzálogkötvényeket tartalmaztak. Ettől a végzetes naptól kezdve a fejlett kapitalista világ a leghosszabb ideig tartó gazdasági stagnálás időszakát tapasztalta meg azon évtized óta, amely az 1929-es Wall Street-i összeomlástól kezdődött, és tíz évvel később a II. világháború kitörésével ért véget.

Néhány héttel ezelőtt egy aix-en-provence-i gazdasági konferencián arról kérdeztek, hogy vajon lehetett volna bármit is tenni a gazdaság válság után tapasztalt alulteljesítésének, az „elvesztegetett évtized” bekövetkeztének elkerüléséért. A „Kifogytunk-e a gazdaságpolitikai intézkedésekből?” című panelbeszélgetésen a mellettem ülő előadók kimutatták, hogy erre a kérdésre „nem” a válasz. Számos olyan intézkedést soroltak fel, amelyek gyorsíthatták volna a növekedést, emelhették volna a foglalkoztatás szintjét, erősíthették volna a pénzügyi stabilitást, illetve javíthattak volna a jövedelemelosztáson.

Ez lehetővé tette, hogy a számomra legérdekesebb kérdésre térjek ki: mi az oka, hogy olyan kevés elképzelést valósítottak meg a válság óta a hasznos elgondolások sokaságából, amelyek talán javítottak volna a gazdasági helyzeten, és csökkentették volna a közvélemény elégedetlenségét?

Ebből a szempontból az első gátló tényezőt a piaci fundamentalizmus ideológiája jelenti. Az 1980-as évek eleje óta a politikát az a dogma uralja, hogy a piacoknak mindig igazuk van, és az állami gazdasági beavatkozás szinte mindig rossz dolog. Ez a doktrína a keynesi gazdasági elméletekkel szemben megjelenő monetarista ellenfordulattal nyert teret, amely az 1970-es évek inflációs válságának eredményeként jött létre. Ez inspirálta a thatcheri-reagani politikai fordulatot, amely pedig elősegítette azt, hogy 1982-től egy 25 éves gazdasági boom következzen be.

Veszélyes elméleti tévedések

A piaci fundamentalizmus azonban veszélyes elméleti tévedéseket is inspirált: ezek szerint a pénzpiacok mindig racionálisak és hatékonyak; a jegybankoknak egyszerűen csak követniük kell az inflációs célokat, és nem kell törődniük a pénzügyi stabilitás, illetve a foglalkoztatás helyzetével; a költségvetési politika egyetlen legitim szerepe a kiegyensúlyozott költségvetés biztosítása és nem a gazdasági növekedés stabilizálása. Ezek a tévedések 2007 után feldúlták a piaci fundamentalista közgazdaságtant, ám a piaci fundamentalista politika fennmaradt, megakadályozva azt, hogy egy megfelelő politikai válasz szülessen a válságra.

Ez nem is meglepő. A piaci fundamentalizmus ugyanis nem csak egy intellektuális divat volt. Jelentős politikai érdekek motiválták a gazdasági gondolkodás fordulatát az 1970-es években. Az állítólagos tudományos bizonyítékok arról, hogy az állami gazdasági beavatkozás mindig kontraproduktív, jelentős eltolódást legitimáltak a jövedelmek elosztásában az ipari munkásoktól a pénzügyi tőke tulajdonosai és menedzserei felé. Michal Kalecki lengyel közgazdász, a keynesi közgazdaságtan egyik atyja (és egyben távoli rokonom) nagyon pontosan megjósolta ezt a politikailag motivált ideológiai fordulatot 1943-ban:

„Téves az a feltevés, hogy az állam teljes foglalkoztatást fog fenntartani egy kapitalista gazdaságban akkor, ha tudja, hogy azt miként kell tennie. Tartós teljes foglalkoztatottság esetében az állásból történő elbocsátás elveszítené fegyelmező szerepét. A munkások így kikerülnének az ellenőrzés alól. Valószínűleg egy jelentős súlyú blokk jönne létre a nagy üzleti körök és a járadékélvező érdekkörök között, és várhatóan egynél több közgazdászt is találnának, aki azt állítaná, hogy ez a helyzet nyilvánvalóan helytelen.”

Helytelen törekvések

Milton Friedman volt az a közgazdász, aki kinyilvánította, hogy a teljes foglalkoztatottság fenntartására irányuló állami intézkedések „nyilvánvalóan helytelenek”. Továbbá az a piaci fundamentalista fordulat, amelyet ő segített vezetni a keynesi közgazdaságtan ellen, harminc éven át tartott. Ahogy azonban a keynesianizmust diszkreditálták az 1970-es évek inflációs válságai, úgy a piaci fundamentalizmus is megbukott a saját belső ellentmondásai miatt a 2007-es deflációs válság során.

A piaci fundamentalizmus egy sajátos ellentmondása rámutat a jövedelmek stagnálásának és a populista irányzat mostani erősödésének okára. A közgazdászok úgy vélik, hogy azok az intézkedések, amelyek növelik a nemzeti jövedelmet – mint például a szabadkereskedelem és a dereguláció –, mindig kedvező hatással járnak szociális téren, függetlenül attól, hogy a magas jövedelem miként van elosztva. Ez a nézet a „Pareto-optimalitás” elvén alapul, amely azt feltételezi, hogy a magasabb jövedelmeket szerző emberek mindig kompenzálni tudják a veszteseket. Ebből adódóan bármely intézkedés, amely növeli az aggregált jövedelmet, jó a társadalomnak, mivel úgy tehet néhány embert gazdaggá, hogy senki sem jár rosszabbul.

De mi van akkor, ha a közgazdászok által elméletben feltételezett kompenzáció nem valósul meg a gyakorlatban? Mi van akkor, ha a piaci fundamentalista politika megakadályozza a jövedelmek újraelosztását vagy azokat a regionális, ipari és oktatási támogatásokat, amelyek kompenzálni tudnák azokat, akik rosszul járnak a szabadkereskedelem és a munkaerőpiaci „flexibilitás” miatt? Ebben az esetben a Pareto-optimalitás szociális értelemben egyáltalán nem optimális. Ehelyett a versenyt erősítő intézkedések – érvényesüljenek azok a nemzetközi kereskedelem, a munkaerőpiac vagy a hazai termelés terén – szociálisan destruktívak, és politikai értelemben robbanást idézhetnek elő.

A piaci fundamentalizmus

Ez rámutat a 2007 óta folytatott gazdaságpolitika kudarcának egy másik okára. Az állami beavatkozás elvetését hirdető domináns ideológia természetesen erősíti a változással szembeni ellenállást a globalizáció és a technológia veszteseinek körében, és jelentős problémákat hoz létre a sorozatos gazdasági reformok terén. A sikerhez a monetáris, fiskális és strukturális intézkedéseket együtt kell megvalósítani egy logikus és kölcsönösen egymást erősítő sorrendben. De ha a piaci fundamentalizmus blokkolja az expanzív makrogazdasági intézkedéseket, és megakadályozza a redisztributív adóztatást vagy az állami költekezést, akkor a populista ellenállás erősödni fog a nemzetközi kereskedelemmel, a munkaerőpiaci deregulációval és a nyugdíjreformmal szemben. Ugyanígy, ha a populista ellenkezés lehetetlenné teszi a strukturális reformokat, akkor ez a konzervatív ellentábort expanzív makrogazdasági politikára ösztönzi.

Ezzel szemben tegyük fel, hogy a teljes foglalkoztatottság és a redisztribúció „progresszív” közgazdaságtanát ötvözni lehetne a szabadkereskedelem és a munkaerőpiaci liberalizáció „konzervatív” közgazdaságtanával. Ebben az esetben mind a makrogazdasági, mind a strukturális intézkedéseket könnyebben lehetne politikailag igazolni, és jóval nagyobb esélye lenne annak, hogy a kívánt eredményeket el lehessen érni.

Ez megtörténhet Európában? Franciaország új elnöke, Emmanuel Macron választási kampányát a „jobboldali” munkaerőpiaci reformok, illetve a fiskális és monetáris kondíciók „baloldali” enyhítésének szintézisére alapozta. Elképzelései támogatást kaptak Németországban és az EU döntéshozói körében is. Ha a macroni gazdaságpolitika – amely a konzervatív strukturális intézkedések és a progresszív makroökonómia ötvözésének kísérlete – sikerrel jár a 2007-ben megbukott piaci fundamentalizmus leváltásában, akkor a gazdasági stagnálás elvesztegetett évtizede hamarosan véget ér – legalábbis Európában.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org