A devolúció szelleme

A devolúció korába lépett a világ. Európában is mind többen lépnének ki a fennálló entitásokból. Zajlik a katalán válság, szavaztak a hétvégén két (tehetős) északolasz tartományban, ám a folyamat már jó ideje tart, és aligha áll le. Összetett társadalmi mozgás ez, sokféle erő hajtja és fékezi. Ezek között nem mindig a gazdasági ok a legfőbb, de nyilvánvaló, hogy az említett esetekben súlya van az anyagi szempontnak. Katalónia Spanyolország produktumának bő ötödét adja, egy főre jutó nemzeti jövedelme egyharmaddal haladja meg a királyság többi részének átlagát. Az északolasz térség is sokkal módosabb a délolasz tartományoknál, így természetszerűen az olasz köztársaság költségvetésének nettó befizetője.

Ezek csak az utolsó hónapok fejleményei, és bár Lombardia és Veneto aligha lesz belátható időn belül önálló államalakulat, a katalán válság igen súlyos. A világ már néhány évtizede a jogi-politikai szétfejlődés trendjét követi: míg alig egy évszázaddal ezelőtt csupán négy tucat állam létezett a földön, most az ENSZ-nek 193 tagállama van. Sőt a FIFA 211 tagot mondhat magáénak – tehetnénk hozzá félig komolyan. De nem komolytalanul. Hiszen a skót, walesi, északír vagy a nekünk sokat mondó Feröer-szigeti és andorrai labdarúgási önállóság mögött múltbeli vagy akár jövőbeli szuverenitáseszme is megtalálható.

Életképes lehetne-e minden olyan potenciális államalakulat, ahol most a helyiek (rendszerint persze a maguk számára státuszemelkedést remélő lokális politikai elit tagjai) nemzeti vagy területi önállóságot terveznek? A rövid válasz az, hogy – igen, ha elfogadják a globalizációs trendet. Itt ugyanis az a fura ellentmondás lép fel, hogy bár a globalizációból sokan a hagyományos állam (nation state) korszakának végét vezették le, de pontosan a gazdasági folyamatok globálissá válása tette lehetővé a korábban tartományi méretű vagy városnyi entitások életképességét, sőt prosperálását Észtországtól Szingapúrig. Csupán közgazdasági alapon tehát nehéz lenne elvitatni Katalónia új államként való létrehozásának értelmét. Az önálló Pó-vidék piaci mérete sem maradna el Szlovákia vagy éppen Magyarország gazdasági erejétől.

Az persze nem megy – pedig lenne rá igény, láthatjuk az EU keleti tagállamaiban, legyenek új országok, mint Szlovákia vagy régebbiek, mint Lengyelország vagy hazánk –, hogy a politikai szuverenitás hangoztatása és kiélése mellett a nemzetközi pénzügyi, kereskedelmi, biztonságpolitikai szabályrendszertől is szeretnének függetlenedni. Ha lenne önálló Skócia vagy Katalónia, az csakis akkor maradhatna jómódú, fiataljait megtartani képes, ha azonnal bevinné újonnan szerzett autonómiáját egy nagyobb integrációs keretbe. Hiszen bizonyos jelentős országméret alatt nincs értelme, de esélye sem az önálló honvédelemnek, vámoknak, helyi szabványoknak, nemzeti légitársaságnak, saját valutának és mindannak, ami még a huszadik században a szuverenitáshoz tartozónak számított. Ezt az összefüggést azonban az érzelmi alapon szavazók gyakran nem látják át, a helyi politikai elit pedig nem siet tudatosítani.

Az érzelmek indokoltságát a külső elemzőnek nehéz megítélnie, bár azt jól tudjuk, hogy a kiválásra hajlókat könnyű manipulálni. Az például gyakran hamis érv (előjött a brit esetben is), hogy mi nettó befizetők vagyunk, eltartunk másokat. Ilyet azoktól is bőven hallani, akik egyébként egy alapos input-output modell szerint valójában nettó haszonélvezői az újraelosztásnak. A nagyobb entitás kockázati közösség, a kockázatok megoszlása pedig az idők során nagyot változhat: Belgiumban például az egykori gazdag ipari térségek a szerkezetváltások idején hátracsúsztak, mások kiemelkedtek. A kockázati közösségen belül persze léphetnek fel bajok a teherelosztással, amint ezt az EU ügyei is példázzák. A méltányos megosztásért ezért sokat kell tenni kemény munkával, politikai és szakmai bölcsességgel. A közösség felrúgása lehet könnyebb, ám az ritkán szolgálja az érintetteket.