A konvergencia jövője a világban

A világban egy olyan jelenség figyelhető meg, amelyet elemzők egyidejű – szinkronban történő – növekedésnek („synchronized growth”) neveznek. Az a kérdés, hogy mit jelent ez a fejlett és a fejlődő országok gazdasági konvergenciája szempontjából, az egy évtizede kitört gazdasági válság után kikerült az érdeklődés homlokteréből.

Az 1990-es években a fejlődő gazdaságok átlagban gyorsabban kezdtek el növekedni az egy főre jutó értékek alapján, mint a fejlett gazdaságok, ami optimizmusra adott okot, úgy vélték, a két országcsoport termelési és jövedelmi mutatója konvergálni fog egymással. 1990 és 2007 között a fejlődő országok egy főre jutó éves növekedésének átlaga 2,5 százalékponttal volt magasabb, mint a fejlett országoké. 2000 és 2007 között ez az eltérés tovább nőtt 3,5 százalékpontra.

Nem minden ország ért el előrelépést, sok kis gazdaság ugyanis nem teljesített túl jól, a világgazdaság struktúrája azonban átalakult. Az ázsiai országok különösen gyors ütemben zárkóztak fel, a nagy, dinamikusan bővülő gazdaságok – mint India és még inkább a közel három évtizeden át két számjegyű GDP-növekedést produkáló Kína – húzták őket magukkal.

A globális pénzügyi válság 2007-es kezdete után azonban ez a dinamika megváltozott. Először úgy tűnt, hogy a konvergencia üteme felgyorsult. Azzal, hogy a fejlett gazdaságok növekedése megakadt, a fejlődő országoknak az egy főre jutó növekedési üteme terén mért előnye 4 százalékpontra nőtt.

2013–2016 között azonban a növekedés üteme sok feltörekvő gazdaságban lelassult, különösen Latin-Amerikában, ahol Brazília GDP-je 2015-ben és 2016-ban visszaesett, miközben az Egyesült Államokban a gazdasági bővülés üteme felgyorsult. Ez azt jelenti, hogy a konvergencia folyamatának befejeződését látjuk, ahogy azt néhány elemző állítja?

A válasz a fejlődő országok azon képességétől függ, hogy megtalálják-e a növekedés fejlettebb formáit. A múltban a konvergencia fő motorja a feldolgozóipar volt. A fejlődő országok – amelyek végül megszerezték a szükséges készségeket a fejlett országok technoló­giáihoz – a nagy számban rendelkezésre álló, alacsony költségű munkaerőből húztak hasznot.

Ahogy azonban Dani Rodrik megállapította, a könnyű, másoláson alapuló felzárkózás forrásai jórészt kimerültek. A feldolgozóiparban a könnyen realizálható eredményeket már elérték. A technológiai felzárkózás nehezebben valósítható meg a szolgáltató szektorban, amely mára a teljes hozzáadott érték nagyobb hányadát teszi ki. Továbbá a jelenlegi legkorszerűbb technológiák – mint a robotika, a mesterséges intelligencia és a biotechnológia – komplexebbek, mint a hagyományos ipari megoldások, és nehezebb is lemásolni őket. Miután az intelligens gépek egyre nagyobb mértékben helyettesítik a munkaerőt az alacsony bérezésű állásokban, a fejlődő országok költségelőnye jelentősen csökkent.

Mégis, ahogy Daron Acemoglu és Pascual Restrepo kimutatta, ezen technológiák – különösen az automatizáció és a mesterséges intelligencia – hatása ennél árnyaltabban jelentkezik. A hagyományos munka- és tőkeerősítő technológiai folyamatok vagy a munkahelyeket megszüntető megoldások elterjedése növeli a kibocsátást, azonban az utóbbi folyamatok elterjedése kisebb munkaerő-kereslethez és alacsonyabb bérekhez is vezet. Ezzel szemben a termelékenység növekedése, az automatizáció mélyítése vagy a teljesen új feladatok növelik a munkaerő iránti keresletet, és felfelé hajtják a béreket. Természetesen ahhoz, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia a fejlődő országok értékláncában – ezen belül a legkorszerűbb technológiákra támaszkodó szolgáltatásokban – is megjelenjen, bizonyos szintű képzettségre és infrastruktúrára van szükség.

Néhány új technológia alkalmazása a feltörekvő gazdaságokban nehezebben és drágábban valósítható meg, mint a fejlett országokban.

Ebből a szempontból sok múlik azon, hogy milyen típusú kiegészítő munkaerőre van szükség. Gyakran azt feltételezik, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazásánál döntő fontosságú a nagyon magasan képzett munkaerő megléte. Ez igaz lehet néhány esetben, azonban az ellentéte is más esetekben. A globális cégek befektetési hajlandósága a másik tényező, amely alakítani fogja a fejlődő országok technológiai fejlődésének folyamatát. A globális piaci struktúrák és árazások részben meg fogják határozni a hasznok eloszlását. De ugyanilyen hatású az is, hogy az egyes országok mennyire hatékonyan teszik magukévá a szabályozási kérdések tanulságait, beleértve azt, hogy miként kell a szabályozási rendszert kialakítani, hogy az vonzza a befektetéseket, megszerezze az értéklánc fontos szegmenseit, valamint az innováció hasznából elegendően nagy részt biztosítson.

Természetesen sok országnak és szektornak jelentős mozgástere van a hagyományos felzárkózásra, ami várhatóan tovább fűti majd a növekedést.

Ez azonban nem lesz elég a valódi konvergencia előmozdításához. A fejlődő országoknak ezért viszonylag hatékonyan kell alkalmazniuk az új technológiákat, figyelembe véve a munkaerőpiaci képzettségek és szabályozások szerepét. Ez nem lesz egyszerű, és talán már soha nem érjük el a konvergencia „arany korszakát”, amelynek 2007 előtt lehettünk tanúi. Nem kellene azonban azt sem gondolni, hogy az új technológiák leállítják a konvergenciát, még ha valószínűleg lassítják is azt.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org