Magyarország végleg szakított a neoliberális gazdaságpolitikával
A 2008-as gazdasági válság a közgazdaságtan válságává is vált. Ennek hatására a csalódott manchesteri közgazdászhallgatók elégedetlenségüket nyilvánították ki a dogmatikus képzéssel szemben, és lepontozták kurzusaikat az országos felméréseken. Miután önképzőkört indítottak, hogy megismerkedhessenek a különböző közgazdasági iskolákkal, könyvet írtak Ökonokrácia címmel: ebben úgy vélik, hogy 2008 rámutatott a közgazdaságtan súlyos válságára, amely annak a következménye, hogy a közgazdaságtan ideológiává vált saját nyelvvel, szabályokkal, intézményekkel és „papsággal”. Erre utalhatott Paul Romer, a Világbank furcsa körülmények között lemondott vezető közgazdásza is, aki szerint a makroökonómiában a valóság utáni modellek korát éljük, a tudományterület visszafelé halad.
A neoliberális dogmák túlélték a válságot, ezért 2017 decemberében egyetemi oktatók és hallgatók közösen szegezték ki vitapontjaikat a London School of Economics ajtajára a főáramú közgazdaságtan reformjának céljával. Szerintük az akadémiai közgazdaságtan cserben hagyta a gazdaságpolitikát korunk fő kihívásainak megoldásában.
A közgazdaságtan kudarcának több oka is lehet. Az egyik legfontosabb ezek közül az a paradox helyzet, hogy a neoliberális ideológiát valló, piacpárti közgazdászok eladták ideológiájuk népszerűsítésének ötletét a legerősebb gazdasági szereplőknek, akik – levetve magukról az állami szabályozás béklyóit – tovább tudták erősíteni pozícióikat, és lényegében felszámolták a szabad versenyhez szükséges összes feltételt. Így sikerült a piacpárti közgazdászoknak a nagyvállalatok támogatásával önellentmondásba keveredni saját hitrendszerükkel.
A Friedrich Hayek vezette Mont Pelerin Társaság a nagyvállalati szereplők körében azzal népszerűsítette magát, hogy minden vállalatnak be kell ruháznia a változást hozó ideák gyártásába, hiszen ezek az ideák szakpolitikai termékekké válnak végül. A General Motorstól az üzletember Anthony Fisherig számos szereplő ruházott be annak az érvnek a terjesztésébe, hogy a piac a legjobb, miközben a 18–19. századi elődök még azt gondolták, hogy a piac a legkisebb rossz, ha az állam tudja biztosítani a tökéletes versenyfeltételeket.
Ez az ideológia alapozta meg, hogy Magyarország már a rendszerváltás előtt élen járjon a piaci reformokban,
így például elsők között fordult hitelért nemzetközi szervezetekhez, és a piacgazdaság intézményrendszerét is térségbeli vetélytársainál gyorsabban építette ki. Az elméletek egyensúlyának felborulása a munka és a tőke, a külföldi és a hazai tulajdon, illetve a közpénzügyek területén is egyensúlytalansághoz vezetett. A privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció Magyarországon is ugyanúgy a tőkeerős nagyvállalatokat szolgálta, mint a neoliberalizmus szülőországaiban, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon itt még kevésbé hazai vállalatokról volt szó. A hazai ipar összeomlott, az ország elvesztette külső és belső piacait, a munkahelyek 30 százaléka megszűnt az 1990-es években. Ezzel az ideológiával ment szembe a 2010 utáni gazdaságpolitika az egyensúlyteremtés céljával. A törekvéseket kezdetben a fentebbi okok miatt érthető értetlenség fogadta, de mára a helyzet sokat változott.
A nagy kérdés az, hogy tudunk-e olyan közgazdaságtani keretrendszert építeni Magyarországon, amely közérthető, és amelynek céljai társadalmi konszenzuson alapulnak.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.