A piacok nem tudják lehűteni a Földet

Azáltal, hogy a globális hőmérséklet aggasztó ütemben növekszik, verseny alakult ki a világ fosszilisüzemanyag-fogyasztásának csökkentése és a zöldebb energiamegoldások bevezetésének felgyorsítása terén. A leggyakrabban megvitatott módszerek között olyanok szerepelnek, amelyek piaci tényezőkön keresztül drágítanák a hagyományos üzemanyagokat.

Vannak olyan elképzelések is, amelyek a globális karbonár bevezetését sürgetik, és olyanok is, amelyek azon természetes erőforrások védelmét helyezik előtérbe, amelyek kivonják a szén-dioxidot az atmoszférából.

Első ránézésre a piaci alapú stratégiák vonzónak tűnhetnek. Elvégre is, ahogy Adam Smith írta A nemzetek gazdagsága című művében, „nem a hentes, a sörfőző vagy a pék jóindulatától várhatjuk vacsoránkat, hanem attól, hogy saját önérdeküket követik”. Más szóval, az a legjobb módja a szennyező vállalatok – mint a Chevron vagy a General Motors – meggyőzésének, hogy segítsenek a Föld megvédésében, ha a nyereségvágyaikra apellálunk, nemde?

Ez azonban nem szükségszerűen van így. Miközben a szabad piacok a világ nagy részét egy gazdagabb, egészségesebb jövő felé irányították, tragikus hiba lenne, ha Smith „láthatatlan kezében” bíznánk a klímaváltozás elleni küzdelem megnyerése terén.

A kapitalista gazdaságban a jövőhöz való viszonyulásunkat olyan gazdasági erők irányítják, amelyek közismerten ingadozók. A cukor, a szója, a kőolaj vagy a földgáz viszonylag standardizált nyersanyagok, ami azt jelenti, hogy globális szinten lehet velük kereskedni a derivatív szerződések révén. Miután azonban ezek a szerződések egy jövőbeli feltételezést áraznak, ezért a nyersanyagárak széles sávban ingadozhatnak.

Ez a fajta ingadozás pedig három fontos módon nehezíti meg a környezetvédelmi tervezést.

Először is, az árak kiszámíthatatlansága gyakorlatilag lehetetlenné teszi a természeti erőforrások kimerülésének követését, ha csak a rövid távú értékváltozásokat vesszük figyelembe. Éppen ellenkezőleg, minél nagyobb bizonytalanság alakul ki egy nyersanyagkészlet nagyságát illetően, annál nagyobb az áringadozás mértéke, ami csak hozzájárul a tervezési nehézségekhez.

Másodsorban bármely nyersanyag jövőbeli árával kapcsolatos bizonytalanság rendkívül kockázatossá teszi a termelőknek az üvegházhatású emisszió csökkentését elősegítő új technológiákba való befektetést.

A legtöbb termelő és fogyasztó számára általában több gazdasági értelme van a status quo fenntartásának, mint a változtatásnak, még akkor is, ha tudják, hogy a status quo katasztrofális hatással van a környezetre.

Végezetül, habár lehetséges, hogy egy értékes, de nem piacképes természeti erőforrás – mint például a szén-dioxidot elnyelő északi erdők – esetében egy meghatározott árszintet alkalmazzunk, a kereskedhető erőforrások áringadozásai hosszú távon a legtöbb természetvédelmi stratégiát fenntarthatatlanná teszik. Ez amiatt van, mert egy bizonyos ponton a kereskedhető erőforrások volatilis ára meghaladja elpusztításuk fix költségét.

A pénzügyi volatilitás egy olyan nagyon erős viharhoz hasonlítható, amely egy már melegedő bolygón csap le. Nemcsak lehetetlenné teszi annak feltérképezését, hogy mit hoz a jövő, hanem önmagában is a környezetet pusztító erőnek számít, és helyrehozhatatlan károkat hagy maga után. „A piaci volatilitás nem egyeztethető össze az ökológiai ciklusokkal – ahogy azt Janelle Knox-Hayes, az MIT docense írta. – A gazdasági rendszerek idővel kilábalnak a piaci zűrzavarokból.

Az ökológiai rendszerek esetében nem ez a helyzet, a reprodukciós ciklusaik ugyanis merevek.”

Az ökológiai pusztításért nagy árat kellene fizettetni. A világnak nem lehet kétsége afelől, hogy megvalósítható stratégiákra van szükség, hogy a környezetszennyező energiaforrásoktól a tisztább, fenntarthatóbb alternatívák felé forduljanak az emberek. Ha azonban a piacokra hagyjuk a kapitalizmus ökológiai problémáinak megoldását, akkor annak csalódás lesz a vége – illetve ez a bolygó öngyilkosságának receptjét fogja jelenteni.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org