A zéró összegű gazdaság

Szerte a világgazdaságban azt látni, hogy óriási lehetőségek rejlenek az automatizálásban.

Az Adidas bajorországi Speedfactory gyára 160 dolgozóval évi 500 ezer pár cipőt készít majd, ami azt jelenti, hogy a termelékenységi rátája több mint ötször magasabb lesz, mint egy jelenlegi átlagos üzemnek. A brit kiskereskedelmi láncok szövetségének (British Retail Consortium) számításai szerint tíz éven belül a brit kiskereskedelemben foglalkoztatott munkavállalók száma 3 millióról 2,1 millióra csökkenhet, s a megszűnő munkahelyekhez képest csupán kis arányban jönnek majd létre új állások az online kiskereskedelemben. Sok pénzügyi szolgáltató cég pedig komoly potenciált lát abban, ha az információfeldolgozás területén lévő állások kis hányadát tartja csak meg a mostani szinthez képest.

Mindezek ellenére a termelékenység növekedése szerte a fejlett gazdaságok körében lelassult. Ennek egyik lehetséges magyarázata – amelyet nemrégiben az angol jegybank vezető közgazdásza, Andrew Haldane ismertetett – úgy szól, hogy miközben néhány cég gyorsan megragadta a kínálkozó új lehetőségeket, addig más cégek csak lassan fogtak hozzá, ami a termelékenység tekintetében jelentős eltéréseket eredményezett még egy adott szektoron belül is. Ezek az eltérések önmagukban azonban nem adhatnak magyarázatot a termelékenység lassuló növekedésére; ehhez a meglévő eltérések mértékének növekedésére lenne szükség.

Mindamellett lehetséges, hogy rossz irányba visz az a megközelítés, amely arra fókuszál, hogy a különböző technológiákat miként alkalmazzák a meglévő munkahelyek szempontjából. A termelékenységi paradoxon magyarázatát ehelyett azoknál a gazdasági tevékenységeknél lehet megtalálni, ahová az új technológiák alkalmazása miatt elbocsátott munkavállalók kerülnek. David Graeber, a London School of Economics antropológusprofesszora szerint a munkatevékenységek 30 százaléka teljességgel haszontalan és fölösleges álláshelyeken (bullshit jobs) történik, melyek nem szükségesek a valóban értékes termékek és szolgáltatások előállításához, s kizárólag a jövedelemért és az álláshelyekért való verseny miatt jönnek létre.

Graeber antropológusként tekint a világra, nem közgazdászként. A bullshit jobs kifejezés, illetve az értelmetlen munkát végző kiégett munkavállalókra való fókuszálás egy lényeges fejleményről elvonja a figyelmet: az egyes munkavállalók sok olyan munkát is ösztönzőnek és értékesnek találhatnak, amelyek valójában nem járulnak hozzá az összesített jóléthez.

Tegyük fel, hogy valaki nagy elhivatottsággal végez egy jótékonysági munkát, s van érzéke az adománygyűjtéshez, amelyben sikereket ér el. Az adott egyén valószínűleg motiváltnak, elégedettnek érezheti magát, még akkor is, ha a munkája egy másik jótékonysági szervezettől von el forrásokat, melynél ugyanolyan motivált és elhivatott adománygyűjtők dolgoznak.

A lényeges kérdés így valójában nem az, hogy az egyes munkahelyek bullshit jobsnak minősíthetők-e, hanem az, hogy egyre inkább egy zéró összegű disztributív funkciójuk van-e,

amelynél a több képzettségre, erőfeszítésre és technológiára irányuló vállalások nem tudják növelni a jólétet a játék (lásd játékelmélet – a szerk.) versengő másik oldalán alkalmazott képzettség, erőfeszítések és technológia miatt.

Számos foglalkozás esik ebbe a kategóriába: a kiberbűnözők és a kiberbiztonsági szakemberek; az ügyvédek; a pénzügyi kereskedés és eszközkezelés jó része; az adótanácsadók és az adóhatóságok tisztviselői; egy adott márka kárára egy másik brand felépítésén dolgozó reklám- és marketingszakemberek; a rivális politikai kampánycsapatok, agytrösztök.

Igen nehéz kimutatni, hogy a gazdasági tevékenységek mekkora hányada tekinthető zéró összegűnek. Sok foglalkozás ellát valódi kreatív, illetve csupán disztributív funkciókat is. A zéró összegű tevékenységek minden gazdasági szektorban megtalálhatók.

Az adatok szerint a zéró összegű tevékenységek aránya jelentősen megnőtt.

Ahogy arra Gary Hamel és Michele Zanini rámutatott a Harvard Business Review nemrég megjelent cikkében, az amerikai munkahelyek 17,6 százaléka – melyek a bérek mintegy 30 százalékát fedik le – olyan menedzsment- és adminisztratív funkciók ellátására vonatkozik, amelyekre valószínűleg nagymértékben jellemző a zéró összegű tevékenység. Mindeközben a pénzügyi és üzleti szolgáltatásokat nyújtó cégekben foglalkoztatott amerikaiak aránya 15-ről 18 százalékra nőtt az elmúlt húsz évben. E cégek teljesítményének aránya pedig 20-ról 24 százalékra emelkedett.

Hamel és Zanini úgy véli, hogy ha megszüntetnénk a szükségtelen menedzsment típusú állásokat, akkor növekedhetne a termelékenység. A zéró összegű tevékenységek növekedése azonban még inkább jellemző lesz, mint ahogy ők vélik. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy még több emberi tevékenység kerüljön az elérhető jövedelemért és eszközökért folytatott zéró összegű versenybe.

Ahogy az a képességünk erősödik, hogy kevesebb emberrel magasabb minőségű termékeket állítunk elő, a racionálisan gondolkodó cégek még több forrást fognak olyan tevékenységekre áldozni, mint piaci elemzés, pénzügyi tervezés vagy adóoptimalizálás. Ebből adódóan szinte minden emberi munka zéró összegű tevékenységeket fog szolgálni.

Bárhogy alakul is a jövő a robotokkal kapcsolatban (elérik-e vagy sem az emberi intelligencia szintjét), fogódzókat adhat, ha belegondolunk abba, miként fog kinézni a gazdaság, ha majd automatizáljuk szinte az összes munkatevékenységet, amelyekkel a jóléthez szükséges termékeket és szolgáltatásokat előállítjuk.

Kétféleképp alakulhatnak a dolgok: az egyik szerint jelentősen megnő az emberek szabadideje, a másik szerint még több munka szolgálja majd a zéró összegű versenyt. Az emberi természetről való ismeretünk alapján kijelenthető, hogy a második opció várhatóan nagy szerepet fog játszani.

Ahogy egy nemrég tartott előadásomban megjegyeztem, egy ilyen gazdaság valószínűleg rendkívül egyenlőtlen lenne: kevés IT-szakember, divattervező, marketingszakember, ügyvéd és pénzpiaci kereskedő hatalmas jövedelemre tenne szert. Paradox módon a legfizikaibb dolog, a földterület lenne a domináns eszközérték, s az öröklési szabályok döntő módon határoznák meg a vagyon mértékét.

John Maynard Keynes szavaival élve elmondhatnánk, hogy megoldottuk azt a gazdasági problémát, miképp lehet annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyire szükségünk van. Ám azzal a súlyosabb és lényegében politikai jellegű kérdéssel kellene szembenéznünk, hogy miként találjunk értelmet egy olyan világban, ahol már nem kell dolgozni, s miként szabályozzuk tisztességes módon az emberek verseny iránti vonzalmát. E kihívásoknak a felgyorsult technológiai fejlődés és gyorsabb termelékenységi növekedés révén való megoldása olyannak tűnik, mintha egy délibábot kergetnénk.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org