Mit is kellene szeretnünk?

Nemrégiben érdekes összeállítást olvastam az egyik tudományos folyóiratban. A Climate Change híre megrendítő, de nem meglepő. Arról írnak, hogy az elmúlt fél évszázadban kilencven cég szennyezőanyag-kibocsátása felelt a Föld felszíni átlaghőmérséklet-növekedésének csaknem feléért. A bűnös vállalatokból 83 fosszilis energiahordozóval (olaj, gáz, szén) kapcsolatos tevékenységet folytat, a többi pedig cementgyár. Amerikai, szaúdi és orosz cégek a listavezetők, de két brit vállalat is ott van a piszkos tizenkettőben.

Noha nagy léptekkel tör előre a megújuló erőforrások használata (elsősorban a szél- és a napenergiáé), a trendek egyáltalán nem biztatók. Már csak azért sem, mert a szén-dioxid-kibocsátás szempontjából tisztának mondható atomerőművek elleni tiltakozást masszívan fűti a többi energetikai lobbi. Kétségtelen tény, hogy a két súlyos nukleáris katasztrófa – Csernobil és Fukusima – mindmáig érezteti hatását. Utóbbit ugyan közvetlenül a súlyos földrengést követő cunami idézte elő, noha az emberi mulasztásnak is volt szerepe.

Fukusima után a műszaki haladásban egyébként élenjáró Németország kormánya – politikai indítékok által vezérelve, elhamarkodottan – még abban az évben teljesen elhatárolta országát az atomenergiától. Az atomenergia alkalmazása azonban messzemenően nem állt le.

Azzal együtt sem, hogy a francia Areva vagy újabb nevén Orano az elmúlt évtizedben mindössze két nagy megrendelést kapott, Finnországban és Kínában, és mindkettőnél súlyos pénzügyi és határidőgondok vannak. A koreai Kepco is bajokkal küszködik, nem beszélve a japán tulajdonban lévő, egykor híres amerikai Westinghouse-ról, amely csődeljárás alá került, és egyelőre beszüntette ez irányú működését. Ugyanakkor úgy tűnik, az oroszok zászlóshajója, a Paks II. atomerőművet is kivitelező Roszatom virágzik. Otthon öt reaktora készül, van, amelyik már átadás előtt áll, és van, amelyik még épül. Emellett a világban 36 reaktorra már szerződéses megrendelésük van. Kétségtelen, hogy ezek jórészt fejlődő országokban valósulnak meg, bár magam bizonytalan vagyok, hogy a gazdaságilag rohamléptekkel haladó Kínát hová is kell sorolni.

Az európai és ázsiai országokon kívül a Roszatom aktív Afrikában és Dél-Amerikában is.

Ám eközben a fosszilis energiahordozók egyáltalán nem szorulnak vissza, sőt! Hiába tartják a szenet a klímaváltozás fő bűnösének, a szénerőművek manapság is az energiatermelés fontos pillérei. Kína mellett Németországban is, ahol ugye az atomerőműveket a zöld irányzatok fő ellenségeként sorra bezárják. Az USA-ban a villamosenergia-termelésnek csaknem fele szénerőművekből származik. Csakhogy most erős riválisaik léptek színre: a nem konvencionális energiahordozók, vagyis a palaolaj és kísérője, a palagáz, illetve a homokolaj és -gáz.

Némi fellengzőséggel mondhatjuk, hogy nem is harc, hanem egyenesen háború zajlik a világban a különböző fajta energiahordozók kitermelői között. Most az Egyesült Államok kormányzata hirdetett valóságos hadüzenetet az Északi Áramlat ellen. Ez az 1222 kilométer hosszú, tenger alatti földgázvezeték az oroszországi Viborgtól a németországi Greifswaldig húzódik, kiiktatva a hagyományos, főleg ukrán közvetítőtérségeket, közvetlen összeköttetést teremve Európa fogyasztói és az orosz szállító között.

A közelmúltban az amerikai szakminiszter szankció­kat helyezett kilátásba az Északi Áramlat ellen.

Érdemes szó szerint is idézni Rick Perry amerikai energiaügyi miniszter nyilatkozatát: az Egyesült Államok támogatja az európai országok azon törekvését, hogy a minimumra csökkentsék az egyetlen energiaszolgáltatótól való függőségüket, viszont ellenzi a gázvezeték új ágának megépítését, mert ezáltal egyetlen helyre koncentrálódna az orosz gázkivitel kétharmada, ami sebezhetővé teszi Európa energiaellátását.

Az amerikai miniszter diplomáciai virágnyelvbe csomagolt szavainál a valóság sokkal érdesebb: a politikai üzenet kemény üzleti érdeket tükröz. Az USA-ban – és a többi pala- és homokolaj- meg -gáz kitermelését folytató országban is – olyan nagy léptékkel folytatódott az elmúlt években a fejlődés, hogy nagy a túltermelés. Az USA-ban például egyes becslések szerint az így kitermelt olajnak és gáznak a hazai gazdaság csak kétharmadát tudja felszívni, a többit tehát el kell helyezni valahova. Simogatással, de akár ököllel is célt kell érni.

Végül még egy dolog. A gázerőművek kétségtelenül a környezetet kevésbé terhelő energiatermelők közé sorolhatók, de akkor is szén-dioxid-kibocsátással járnak, és hozzájárulnak a klímaváltozáshoz. Nem beszélve magának a fűtőanyagnak, vagyis a palagáznak a kitermeléséről. A gáz kinyerése a mélységi kőzetekből súlyos környezeti fenyegetés a felszín alatti vizek egyensúlyának megbontása miatt. Nem véletlen, hogy sorozatos tüntetéseket tartanak emiatt az amerikai gazdálkodók. A kitermelés során a környezeti fenyegetettség oldaláról szintén veszélyes a gáz szivárgása.

Ez nem más, mint a gonosz metán, amely súlyosabb fenyegetést jelent a légkörre, mint maga a szén-dioxid.

A Coloradói Állami Egyetem kutatóinak a Science folyóiratban publikált tanulmánya szerint 700 kitermelési, szállítási és tárolóhelyen vizsgálták meg a metánszivárgást. Ebből az derült ki, hogy a vállalatok által publikált – és a szabályzások által jóváhagyott – 1,4 százalékos szivárgás helyett a valóságos érték elérheti a 2,3 százalékot is. Mindez a gáz elégetésekor keletkező szén-dioxid mellett újabb szöget ver a globális klímapolitika koporsójába, miután az egyik fő szennyező, Kína a legfrissebb hírek szerint rohamléptekkel bővíti szénerőművei kapacitását. Minden jel arra mutat, hogy a Föld átlaghőmérsékletének növekedéséért felelős légkörszennyezés nem, legfeljebb a szennyező cégek neve változik.