Így lehet barátokat elveszíteni

Donald Trump amerikai elnök Kínával szembeni kereskedelmi háborúja már több mint egy éve húzódik, és tovább eszkalálódhat, ha a jelenlegi tárgyalások nem vezetnek megállapodáshoz. Mindeközben a Trump-adminisztráció az Egyesült Államok két régi partnerét, Törökországot és Indiát is azzal vádolja, hogy tisztességtelenül húz hasznot a fejlődő országok számára vámkedvezményeket biztosító amerikai általános preferencia-rendszerből (GSP). Azok után, hogy tavaly kereskedelmi akadályokat állított fel Törökországgal szemben, Amerika most bizonyos török és indiai importtermékek esetében fel fogja számolni a preferenciális kereskedelmi elbánást.

Az amerikai kereskedelmi képviselő szerint

India számos kereskedelmi akadályt épített ki, amelyek erősen negatívan hatnak az USA kereskedelmére.

Valójában ez arról szól, hogy az amerikai ipar nem képes versenyezni az alacsonyabb jövedelmű országok alacsonyabb termelékenységű cégeivel.

India egy főre jutó GDP-je (amely 1900 dollár körüli) a kínai mutató egynegyedét, az amerikaiénak kevesebb mint a huszadát teszi ki. Ez a szint jelentős fejlődést mutat a korábbi évtizedekhez képest, amikor India, mint a legtöbb fejlődő ország, nagyon szegény volt, ahol az írni-olvasni tudók aránya nagyon alacsony szinten állt, az infrastrukturális helyzet és az egészségügyi rendszer is nagyon fejletlen volt. 1960-ban India egy főre jutó GDP-je csupán 304 dollárt tett ki.

A függetlenség 1947-es kivívása után az első indiai kormányzat – Dzsaváharlál Nehru miniszterelnöksége alatt – a gazdasági fejlődést tette prioritássá, politikáját arra a meggyőződésre alapozta, hogy az indiai gyártók feltehetően nem tudnak majd a fejlett gazdaságok cégeivel versenyezni. Ennek megfelelően India megtiltotta azon termékek importját, amelyeket Indiában is elő lehetett állítani, valamint magas vámokat és mennyiségi korlátozásokat vezetett be az import sok más részére. Ezt a politikát azonban nem csak India alkalmazta.

A második világháború utáni évtizedekben a legtöbb fejlődő ország – beleértve Kínát és Törökországot – ugyanezt tette, miközben állami nagyvállalatokat hoztak létre, jelentősen növelték a szerepüket, és ezzel párhuzamosan korlátozták a magáncégek szerepét, vagy be is tiltották őket.

Az 1990-es évekre Kína, India, Törökország és sok más fejlődő ország több évtizednyi gyenge növekedési időszakon volt túl. Miután a kereskedelmi protekcionizmus egyértelműen rontotta a versenyképességüket és a gazdasági teljesítményüket, szinte az összes mennyiségi korlátozást felszámolták, és elkezdték jelentősen csökkenteni a vámokat. Ezzel egy időben sok ország a reálisabb árfolyamok felé mozdult el, és inflációt kontrolláló politikát vezetett be, illetve lazította vagy felszámolta a magáncégek ellenőrzését, miközben csökkentette az állami vállalatok szerepét a gazdaságban.

Ezek az intézkedések valahol „csak” jó, máshol látványos eredményeket hoztak. Dél-Korea az 1960-as évek elején például bevezette „kifelé orientáló” kereskedelmi stratégiáját. Az ezt követő három évtizedben a reálbérek a hétszeresükre emelkedtek. Emellett reálisabb árfolyamra tért át az ország, lehetővé tette az exportőröknek a gyártáshoz szükséges inputok vámmentes importját, csökkentette a vámokat, és kordában tartotta az inflációt.

Kína növekedése is hamar elkezdett felgyorsulni azok után, hogy piacbarát gazdasági reformokat vezettek be az 1980-as évek elején, ahogy ez Indiában is történt az 1990-es évek eleji reformok után. Törökország pedig az 1980-as évek végén – annak ellenére, hogy olajimportőr volt – a világ legnagyobb növekedési rátáját produkálta azok után, hogy az 1980-as évek elején felszámolta protekcionista intézkedéseit.

Minden esetben az a tanulság, hogy a nyitott kereskedelem megfelelő intézkedésekkel jót tesz a növekedésnek. Számos oka van ennek.

Amíg a verseny és a másoktól való tanulás lehetősége hatékonyabbá, innovatívabbá teszi a hazai gyártókat, addig a protekcionista kereskedelmi akadályok bebetonozott monopóliumokat teremthetnek. A világpiacok méretgazdaságosságot hoznak létre a termelésben, és az exportőrök számára a legalacsonyabb áron biztosítják azt a mennyiségű és típusú importinputot, amire azoknak szükségük van.

Összességében elmondható, hogy a nagyobb gazdasági nyitottságra törekvő országok jobb élelmezési, egészségügyi, oktatási eredményeket produkálnak, a termelékenység és a jövedelmek terén is jobbak a mutatóik. Azok az államok, amelyeknek a gazdasága nem elég nyitott – nevezetesen Oroszország, Észak-Korea és néhány afrikai állam –, gyengébben teljesítenek.

A külvilág felé orientáló stratégia sikeréhez az szükséges, hogy a politikusok ne szabályozzák túl a gazdaságot, és a magángazdasági tevékenységek terén egyenlő versenyfeltételeket biztosítsanak. Ha egy olyan nagy ország, mint Kína, olyan módon avatkozik be, hogy az kihat a világpiacra – például az acéltermelés szubvencionálásával –, akkor a legjobb megoldás a multilaterális válasz. Egy összekapcsolódó világgazdaságban minden országnak együtt kell működnie.

Nem ezt a nézetet vallja a Trump-adminisztráció. Más országok „tisztességtelen” vámjaival kapcsolatos panaszait azonban nehéz komolyan venni, miután az USA növeli a saját kereskedelmi akadályait. A történelmi tapasztalatok szerint a jelenlegi amerikai kereskedelmi politika az amerikai gazdaság teljesítményének romlását fogja okozni, mivel a múlt iparágait védelmezi, miközben a jövő szektoraiba nem irányul kellő mennyiségű befektetés.

A helyzet iróniája, hogy ha Kína, India és más fejlődő országok folytatják a protekcionista akadályok felszámolását és az egyenlő versenyfeltételek kiépítését, akkor nagyobb mértékben és versenyképesebben fognak növekedni, mint Amerika. Gyorsan növekvő gazdaságú demokráciaként Indiának Amerika természetes barátjának kellene lennie, nem utolsósorban a Kínával szembeni ellensúly okán. A Trump-adminisztráció döntésének, amelynek értelmében célkeresztbe vették Indiát, így semmi értelme nincs.

Valójában Trump összes külkereskedelmi lépése mögött egy téves elgondolás áll. Az USA lényegében a saját gazdaságát veszélyezteti, miközben a többi ország leépíti protekcionista politikáját, és versenyképesebbé válik. Ha azonban a cél az amerikai gyártók megvédése a külföldi versenytől, akkor a Trump-adminisztrációnak éppen ennek az ellenkezőjét kellene tennie:

bátorítania kellene a fejlődő országokat arra, hogy növeljék ráutaltságukat a nem hatékony állami vállalatokra, hogy a külföldi versennyel szemben protekcionista intézkedéseket hozzanak, valamint hogy biztosítsák a politikai befolyást a gazdaságukban.

Ez, kiegészülve az alapkutatásokba, oktatásba és az infrastruktúrába történő nagyobb mértékű amerikai beruházásokkal, biztosítaná Amerika globális gazdasági elsőbbségét a következő évtizedekre.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org