Új termékekkel még ismeretlen piacokat céloz meg a Mol

A tőkeemelési lehetőség hosszabbítására kértek felhatalmazást a közgyűléstől. Van esetleg a menedzsmentnek egy titkos terve ezzel kapcsolatban?

Ez a lehetőség már rég benne van a Mol alapszabályában, amennyire én emlékszem, egyszer éltünk is vele, amikor a Slovnaft-részvények vásárlását részvénycserével hajtottuk végre. A felhatalmazás alapvetően egy olyan eszköz, amellyel az igazgatóság csak abban az esetben él, ha mondjuk egy közgyűlés összehívása ellentétes lenne az üzleti érdekekkel. Hiszen így például egy információ hamarabb kerülne napfényre, mint ahogy feltétlenül szükséges egy tranzakció lebonyolításakor. A tőkeemelés lehetősége egy stratégiai eszköz, az igazgatóság azonban soha nem menne bele az alkalmazásába, ha az ellentétes lenne a részvényesi érdekekkel – egyébként ezt a kondíciók sem engedik.

És az önöknél tartott Mol-részvények bevonását nem tervezik?

Az egy részvényre jutó osztalék mértéke 95 forint lett, ez 12 százalékos emelés az előző évihez képest. Emellett az erős eredményeink lehetővé tették, hogy, az előző évhez hasonlóan, az alaposztalékhoz képest további 50 százalékos mértékű rendkívüli osztalékot fizessünk. Így nem a bevonás volt a legfontosabb kérdés. Bár a részvényesek részéről néha megjelenik az igény, hogy vonjuk be a saját részvények egy részét, az igazgatóság álláspontja az, hogy ezeket fel tudjuk használni, ha tőkepiaci vagy inorganikus tranzakció keretében szeretnénk növekedést produkálni.

Mekkora kockázat a Mol működésére az olajár alakulása?

Hosszabb távon 50–70 dolláros hordónkénti ársávval kalkulálunk, hiszen előre kell terveznünk, nemcsak a beruházásokkor, hanem akkor is, ha vásárlással növeljük a készleteket. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy megtartsuk az integrált működési modellünket. Ha szigorúan pénzügyi szemmel nézzük, akkor ez egy természetes hedge, amely kiegyenlíti az olajárak és a finomítói árrések ellentétes irányú elmozdulását. Ezért van az, hogy függetlenül a két tényező alakulásától, a Mol teljesítménygörbéje szinte egyenes, nincsenek benne kiugró hullámok. Egy készlet megvásárlásakor meg kell tudnunk becsülni a kitermelési potenciálját, részben a geológiai adottságok alapján, de azt is, hogy pénzügyileg meddig éri meg kitermelni. Hasonló a helyzet a finomítói beruházások esetén is, tehát az olajárra vonatkozó becslésünk elsősorban a tervezést segíti.

Évek óta az foglalkoztatja leginkább a befektetőket, hogy mi lesz az INA sorsa. Szabadulnának a horvát leánytól?

Az INA fontos része a Molnak, és egyre jobban teljesít, sok üzletágban élen jár a csoporton belül. Sikeres évet zárt tavaly, viszont a hosszú távú hatékony működéshez elengedhetetlen, hogy a társaság ne politikai vagy szociálpolitikai célokat szolgáljon. Amikor a horvát állam 2001-ben, részben a Nemzetközi Valutaalap nyomására, úgy döntött, hogy privatizálja az INA-t, egy konszenzusos politikai döntést hozott, amelyet az egész ország elfogadott és támogatott. A Mol a folyamatban meghívásra vett részt, és a legjobb ajánlattevőként nyert a tenderen. El tudom fogadni, hogy időközben megváltozott a koncepció, és a horvátok azt szeretnék, hogy egy stratégiai fontosságú vállalat ne magánkézben legyen. Ha Zágráb úgy dönt, hogy visszaveszi, vállalnia kell az ezzel járó következményeket és pénzügyi kötelességeket.

Zágráb szakértőkkel értékeltetné fel az INA-t. Belépett-e eddig bárki az adatszobába?

A tanácsadói tendert ugyan kiírták, sőt 2017 folyamán be is jelentették, hogy kik lettek ennek a győztesei, ám a megbízási szerződéseket tudomásunk szerint a mai napig nem írták alá.

A patthelyzet ezek szerint nem látszik oldódni. Mi lesz a finomítókkal?

Az utóbbi egy évtizedben nagyságrendileg tízmilliárd kuna, azaz több mint egymilliárd euró az, amit közösen a horvátokkal elbuktunk az iszapbirkózáson. Ebbe a feneketlen kútba azonban nem akarunk több pénzt dobni. Talán ma már mindenki megértette, hogy ezt a gordiuszi csomót át kell vágni. Ennek egyik első lépése, hogy a sziszeki finomítóról ki kell mondani: nincs az a pénz, ami fenntarthatóan nyereségessé tudná tenni, ha kőolajat dolgoz fel. Ha egy korszerű finomítóvá szeretnénk átalakítani, a mai kapacitását nagyjából háromszorosára kellene bővíteni, ami több milliárd eurót emésztene fel. Ráadásul mire a beruházás termelésre fordulna, a termékeknek már nemigen lenne piacuk a szűkülő kereslet miatt.

Be kellene zárni?

Át kell alakítani. A finomítási tevékenységet kell megszüntetni, és meg kell találni az új funkciókat.

A magyar kormány nemrég bejelentette, hogy 25 százalékos részesedést szerezne a horvát LNG-terminálban. Ehhez lesz köze

a Molnak?

Horvátország gázfogyasztása éves szinten hárommilliárd köbméter körüli, ebből nagyságrendileg egymilliárd köbmétert az INA termel, egymilliárdra pedig egy helyi vállalkozó kötött megállapodást a Gazprommal. A terminál éves kapacitása várhatóan 2,5 milliárd köbméter, megtérüléséhez legkevesebb 1,5 milliárd köbméterre van szükség éves alapon. Ennek a mennyiségnek nincs piaca Horvátországban, ezt tehát el kell valahol adni, és piacképesé kell tenni. Magyarország számára ellátásbiztonsági szempontból minden irány fontos, de azok többletterheit nem lehet a lakosságra terhelni. Éppen ezért fontos ott lenni már a tervezőasztalnál. Emiatt vállalta be a magyar kormány a 25 százalékos részesedést. Mi pedig minden, a régió energiabiztonságát támogató kezdeményezést fontosnak tartunk.

Akkor nem tekinthető ez egy gesztusnak Budapest részéről, annak érdekében, hogy az INA-ügy megoldódjon?

Minden mindennel összefügg. Adott esetben fontos, hogy ki milyen hangulatban ül tárgyalóasztalhoz. Én lennék a legboldogabb, ha a két ország között normalizálódna a viszony. A mostani helyzet senkinek nem jó, és ráadásul, ahogy az lenni szokott, ilyenkor rendszerint van egy nevető harmadik fél.

Az interjút teljes terjedelmében a Világgazadáság pénteki számában olvashatja