Boris Brexitje

Most, hogy Boris Johnson elérte életcélját, és az Egyesült Királyság miniszterelnöke lett, a Brexit tragikomédiája a tetőpontjához közelít. Miközben az EU többi része alig leplezett rémülettel tekint erre, Johnson megdicsőülésének jó és rossz oldala is van.

A rossz hír az, hogy az EU-ból történő megállapodás nélküli kilépés – amelyet Johnson támogatott, hogy elnyerje az eurofób Konzervatív Párt vezetését – a gazdaság hirtelen, a Lehman Brothers 2008-as csődjét követő katasztrófához hasonló leállását válthatja ki. Bár ez a gazdasági megtorpanás kezdetben feltehetően csak a külkereskedelemhez köthető brit szektoroknak okozhat károkat, és egyfajta EU–brit kompromisszumot idézhet elő néhány héten vagy hónapon belül, a 2008-as pénzügyi válságból megtanulhattuk, hogy a normál kereskedelmi kapcsolatok rövid leállása a gazdaság egy részében éveken át tartó következményekkel járhat.

A jó hír az, hogy Johnson jóval ügyesebb és dörzsöltebb politikus, mint elődje, Theresa May.

Továbbá a Nagy-Britannia kilátásaival kapcsolatos pesszimizmus olyannyira széles körben uralkodik, hogy a megállapodás nélküli kiváláshoz képest bármilyen más Brexit-fejlemény pozitív meglepetést okozna, ami gazdasági erősödéshez vezetne nemcsak Nagy-Britanniában, hanem szerte Európában is. Való igaz, hogy Nagy-Britannia hosszú távon meg fogja sínyleni a Brexit bármelyik verzióját, ám a megállapodás nélküli kilépéstől eltérő bármilyen Brexit-változat során a rövid távú károkat ellensúlyozná az üzleti és fogyasztói hangulat megerősödése, ahogy a teljes gazdasági összeomlás kockázatát hirtelen a hosszú átmeneti időszak bizonyossága váltaná fel, amelyben Nagy-Britannia Európával való gazdasági kapcsolata szinte nem is változna.

Ebben a szcenárióban a La Manche csatorna mindkét oldalán bekövetkező szakpolitikai változások még a Brexit okozta strukturális károkat is ellensúlyozhatják Nagy-Britannia és a kereskedelmi partnerei számára. Az Egyesült Királyság a Johnson által ígért – a nagyobb fokú állami költekezésből és az adócsökkentésből megvalósuló – ciklikus élénkítésből húzna hasznot. Európa többi része, különösen Németország és Franciaország, a kereskedelmi lehetőségekből profitálna, amelyek az új uniós intézkedésekből adódnának – ezek valószínűleg kiszorítanák a brit versenytársakat az uniós közös piacról az olyan jól jövedelmező iparágakban, mint a pénzügyi és a médiaszektor, valamint a gyógyszer-, a védelmi és az autóipar.

A fentiek tükrében így felmerülhet a kérdés, hogy mekkora a valószínűsége a rendezett brit kilépésnek és a hosszú átmeneti időszaknak a potenciálisan katasztrofális hatású hirtelen kiválással szemben.

A politikai fogadások piacán a megállapodás nélküli Brexit esélyét 33 százalékra teszik, míg néhány pénzügyi elemző erre 50 százalékos valószínűséget is ad. Ez nem meglepő, miután Johnson a párt vezetői posztjáért folytatott kampánya során a megállapodás nélküli Brexit koncepciójának normalizálására törekedett. Legalább három tényező is felmerül azonban, ami miatt Johnson politikája ellenére is – vagy talán éppen amiatt – a megállapodás nélküli Brexit igen valószínűtlen.

Először is, a brit parlamentben soha nem volt ennyi képviselő a megállapodás nélküli kilépés ellen, mint most. Az összes ellenzéki párt egységesebb Johnsonnal szemben, mint volt az előző miniszterelnökkel szemben, miközben Johnson tényleges parlamenti többsége két vagy három mandátumra csökkent. Vagyis elviekben csupán két tory képviselő átállására lenne szükség Johnson kormányának megbuktatásához, és egy új választás kiírásához. Miután júliusban negyven tory képviselő Johnson tárgyalási stratégiájának gyengítésére szavazott, ezért elég potenciális disszidens képviselő jöhet szóba a kormány megbuktatására, ha a megállapodás nélküli Brexit megakadályozására lenne szükség. Továbbá, ha azelőtt kerülne sor a választásra, hogy Johnson újra egyesíteni tudná pártját a Brexit valamelyik verziójának biztosításával, akkor valószínűleg veszítene a választáson, amivel a brit történelem legrövidebb ideig hivatalban lévő kormányfőjévé válna.

A megállapodás nélküli Brexit ellenzői körében kiprovokált lázadás így jóval nagyobb kockázat Johnson számára, mint elégedetlenné tenni az eurofóbokat, akik megbuktatták Mayt.

Másodsorban, Johnsonnak vannak olyan eszközei a megállapodás nélküli kiválás elkerülésére, amelyek Maynek nem álltak rendelkezésére. Ha Johnson meg tudja győzni az EU vezetőit arról, hogy bizonyos kisebb kozmetikázásokat ajánljanak fel a May által kötött megállapodáshoz képest, akkor szinte biztosan lesz annyi brit képviselő, amennyi az „új” megállapodás megszavazásához szükséges. A May helyére egy „valódi” Brexit-párti politikust akaró keményvonalas euroszkeptikusoknak ugyanis nincs más választásuk, mint hogy megszavazzák Johnson megállapodását, mert különben egy olyan előrehozott választást kockáztatnának, amelynek eredményeként akár a teljes Brexitről is le kellene mondaniuk. Mindeközben mindkét nagy párt sok EU-párti politikusa, aki korábban a Brexit megakadályozásában reménykedett, most szinte biztosan támogatni fog bármilyen kitárgyalt megegyezést, csak hogy elkerüljék a megállapodás nélküli kiválás katasztrófáját.

A fő veszély így az EU oldaláról áll fenn. Kérdés ugyanis, hogy az európai vezetők elegendő kozmetikai jellegű engedményt fognak-e tenni Johnsonnak egy „új” megállapodás eléréséhez. Erre a válasz az, hogy feltehetően megteszik ezt az uniós vezetők, ugyanis szinte ugyanannyira kétségbeesetten véget akarnak vetni a Brexit-sagának, mint Johnson. A brit kormányfőnek pedig tényleg csak kis engedményre, az ír–északír határ átjárhatóságát garantáló külön megállapodás (Irish backstop) módosítására van szüksége.

Miután a határkérdés valóban csak Írország számára fontos, az EU-t az ír érdekek fogják vezetni.

Nehéz elképzelni, hogy a dublini kormány miért preferálná jobban az ír gazdasági és biztonsági érdekek szempontjából azonnali károkat okozó megállapodás nélküli Brexit-megoldást egy olyan verzióval szemben, amely az Irish backstop enyhe felpuhítását tartalmazza, és amely egy hosszú átmeneti periódust garantálna, amelynek során semmi sem változna az ír határ kérdésében.

Ezen a ponton jutunk el a megállapodás nélküli Brexit esélyét csökkentő harmadik tényezőhöz. Ez pedig Johnson politikai stílusa, a saját nyilatkozatai. Miközben ismétlődően azt ígérte, hogy „vagy megállapodással, vagy anélkül” októberben kivezeti az országot az EU-ból, egyben a megállapodás nélküli kiválás esélyét „egy a millióhoz tette”, mivel bízik abban, hogy sikeresek lesznek az EU-val folyó tárgyalásai.

Ha Johnson a megállapodás nélküli Brexitet viszi a brit parlament elé, akkor, bárhogy alakul is a szavazás, katasztrofális fejlemények bekövetkeztét kockáztatja: összeomlana a gazdaság, ha sikerülne megkerülnie a parlamenti ellenzéket, és beváltania ígéretét a kiválásra, másrészt előrehozott választásokat vonna maga után, ha a parlament leszavazná. Másfelől, ha valóban tárgyalni akar a rendezett kilépésre vonatkozó megállapodásról, akkor is teljesítheti az októberi határidőre történő szimbolikus Brexitet, ha közben biztosítja a kilépés utáni átmeneti időszakot, amire Nagy-Britanniának igen nagy szüksége lenne.

Az üzleti bizalom ennek következtében megerősödne, így aztán lehetőséget adna egy olyan költségvetés kialakítására, amely adócsökkentéseket, az állami kiadások növelését, keynesi fiskális élénkítést tartalmazna, és megágyazna egy jövő tavaszra kiírt választásnak, ahol Johnson szinte biztosan nagy többséget szerezne.

A politikai különcnek számító Johnson számára – akinek egyetlen konzekvens elve a következetesség mellőzése – a megállapodással történő Brexit biztosan a szerencsésebb opció lenne, függetlenül attól, hogy milyen felelőtlen ígéreteket tett az őt hatalomba emelő eurofóboknak.

www.project-syndicate.org