Kellenek az európai források

A 2010 utáni magyar gazdaságpolitika eddig három pillérre épült. Egyrészt a kormány a globális pénzpiaci befektetők elvárásainak megfelelő stabilitásorientált makropénzügyi politikát folytatott. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy politikai retorikájukban Orbán Viktor miniszterelnök kormányzatai időről időre konfrontatívan viszonyultak a nemzetközi pénzpiacokhoz. Ha az elmúlt évtized gazdaságpolitikai intézkedéseit fiskális és monetáris következményeik szempontjából tekintjük, akkor alacsonyabb államháztartási hiányokat, apránként lemorzsolódó államadósságot, csökkenő külső eladósodottságot regisztrálhatunk a korábbinál lényegesen alacsonyabb kamatszint és viszonylag mérsékelt infláció mellett.

Márpedig a makrogazdasági mutatóknak ez a konstellációja lényegesen jobban illeszkedik a globális pénzpiaci elvárásokhoz annál, mint amit a rendszerváltás utáni második évtized folyamán produkáltak az akkori magyar kormányok.

A 2010 utáni magyar gazdaságpolitika második pillére a szelektív ágazati politika: miközben a feldolgozóipari és bizonyos üzleti szolgáltató ágazatokban az Orbán-kormányok jellemzően befektetőbarát gazdaságpolitikát folytattak, addig a pénzügyi szolgáltató szektorban, a kiskereskedelemben és a hálózati közműszolgáltatások területén a nemzeti gazdaságpolitikai önállóság ideája lett mértékadó. Ezt a szelektív ágazati politikát a produktív versus spekulatív ágazatok, vállalatok és tulajdonosok közötti különbségtétel retorikája is támogatta.

A harmadik gazdaságpolitikai pillér pedig az EU-források minél teljesebb kihasználása és az ebből várt addicionális növekedés maximális kiaknázása lett. Hosszú távú gazdasági-társadalmi hatásukat tekintve ugyan jogos kétségek is megfogalmazódnak az EU-források felhasználásával kapcsolatban, az viszont egyértelmű, hogy a rövid távú növekedési hatások mellett a kormányzat támogatottságát is erősítették.

Az erre a három pillérre alapozott gazdaságpolitikai kombináció elég meggyőzően működött: a nemzetközi pénzpiacok és a választók támogatását is élvezte, különösen az évtized második felében. Az utóbbi időben azonban erősen sérülékenynek látszik a harmadik pillér, azaz az európai uniós források felhasználása. A magyar kormány nem áll jól az Európai Bizottsággal folyó pénzügyi elszámolási vitákban. Nyilvánvaló, hogy a közbeszerzési eljárások korábbi gyakorlata nem tartható fenn, és a jelek szerint elindult a közbeszerzések ellenőrzésének módosítása, ami várhatóan az intézményrendszer átalakításával jár majd.

Úgy tűnik, hogy a kormány arra is elszánta magát, hogy a közbeszerzések során a verseny tisztaságát eredményező gyakorlatok mellett is erőteljesebben fellép. A Miniszterelnökség két erőteljes hangvételű múlt pénteki közleménye a közbeszerzések értékelési szempontjairól, valamint a verseny tisztaságának sérelmét előidéző helyzetek megelőzéséről egyértelműen azt mutatja, hogy a kormány ezúttal igyekszik érdemben reagálni a korrupciós vádakra. Nem véletlenül: a magyar költségvetés mostani helyzetében viszonylag könnyen menedzselhető egy jelentősebb, de csak bizonyos típusú forrásokhoz kötődő és a múltra vonatkozó pénzügyi korrekciós tétel is, ha egyidejűleg biztosítható az operatív programokhoz kötődő források zökkenőmentes felhasználása.

Az viszont már súlyos pénzügyi és politikai veszteséget okozna a kormánynak, ha az Európai Bizottság átfogóan függesztené fel az uniós kifizetéseket. A közvetlen pénzügyi veszteség mellett egy ilyen fejlemény üzleti bizalmi és politikai következményei is beláthatatlanok. Az európai uniós forrásokra épülő harmadik pillér kiesése a másik két pillér stabilitását is megrendítené, és ismét felszínre hozná a magyar gazdaság sérülékenységét. Sajtójelentések szerint az OLAF, az EU csalás elleni hivatalának közelmúltbeli vizsgálatai (például az Elios és a Híd a munka világába program kapcsán) már eddig is sokba kerültek a magyar kormánynak, végső soron a magyar adófizetőknek.

Nem kicsi tehát a tét – érdemben változtatni kell a vitatható közbeszerzési gyakorlaton.