Az IMF reformlehetősége

Hetvenöt évvel ezelőtt, júliusban írták alá a Bretton Woods-i megállapodást, amely létrehozta a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot. Az IMF esetében a mostani időszak egyben az új vezérigazgató megválasztási folyamatának kezdete, az Európai Központi Bank (EKB) élére jelölt, és így az IMF vezetéséről lemondó Christine Lagarde helyét kell betölteni. Ennél nem is lehetne jobb időpontot választani az IMF globális szerepének átgondolására.

Az IMF története során betöltött legpozitívabb szerepe abban állt, hogy fontos pénzügyi támogatást nyújtott olyan országoknak, amelyeknek a fizetésimérleg-problémái válságos helyzetet idéztek elő.

A támogatáshoz megkövetelt feltételeket azonban gyakran jókora viták övezték.

Lehet azzal érvelni, hogy az IMF-programok recessziós hatásai kevésbé károsak, mint a Bretton Woods előtti aranystandardrendszerben történt kiigazítások. Mindazonáltal az IMF következő vezérigazgatójának élére kellene állnia annak a folyamatnak, amely az IMF-hitelek folyósításához megkövetelt feltételrendszer felülvizsgálatát hajtja végre.

Az IMF a globális makrogazdasági együttműködés erősítésében is értékes tevékenységet végzett, ami különösen fontosnak bizonyult a turbulens időszakokban. Ám a valutaalap egyre inkább másodlagos szerepbe sorolódott a makrogazdasági együttműködés terén, ahol a nagyobb gazdaságok ad hoc csoportjai – a G10-ek, a G7-ek és újabban a G20-ak – vették át a vezető szerepet. Az IMF-nek, és nem csak a különböző összetételű G-csoportoknak, azonban vezető fórummá kellene válnia a makrogazdasági intézkedések nemzetközi koordinációjában. Az IMF-nek emellett elő kellene segítenie azt is, hogy a monetáris együttműködés új mechanizmusai, köztük regionális és interregionális tartalékalapok jöjjenek létre.

Sőt, az IMF-nek a jövőben az ilyen alapok hálózati központjává kellene válnia.

Egy ilyen hálózat alátámasztaná a globális pénzügyi biztonsági hálót, amelynek a szükségessége egyre jobban előtérbe kerül a nemzetközi monetáris kérdésekről szóló eszmecserékben.

Az IMF-nek egyben a nemzetközi tőkeáramlások prudens kezelésében is szerepet kellene vállalnia. A Bretton Woods-i megállapodás ugyanis nem írta elő az országok számára a tőkemozgások ellenőrzésének fokozatos csökkentését. Néhány IMF-kezdeményezés, bár fontos volt, nem érte el a megfelelő hatást. Gondoljunk az 1969-ben létrehozott SDR-re, az egyetlen valódi globális valutára. Az SDR-allokációk fontos szerepet játszottak a likviditás megteremtésében és a tagállamok devizatartalékainak kiegészítésében a nagyobb válságok, mint például a 2009-es krízis során, azonban az eszközt nem használták ki eléggé.

Az IMF-nek erősebben kell az SDR-re támaszkodnia, különösen a saját hitelezési programjai terén. A fel nem használt SDR-ek „betétként” való kezelése az egyes országoknak nyújtott hitelek finanszírozására használhatók fel. Ez különösen fontos lenne válságok során, amikor megerősödik a kereslet a valutaalap forrásai iránt, mivel ez lényegében lehetővé tenné az IMF-nek, hogy „pénzt nyomtasson”. Említhetünk olyan IMF-kezdeményezéseket is, amelyek teljesen kudarcba fulladtak. 2001–2003 között nem sikerült megállapodni az államadósságok átütemezési mechanizmusaival kapcsolatban az Egyesült Államok és néhány nagyobb feltörekvő gazdaság ellenkezése miatt.

Végezetül az IMF-nek ambiciózus kormányzási reformokra van szüksége. A legfontosabb, hogy azokra a reformokra alapozva, amelyeket 2010-ben hagytak jóvá, azonban csak 2016-ban léptek hatályba, az IMF-nek biztosítania kellene, hogy a kvóták és a szavazati súlyok jobban tükrözzék a feltörekvő és fejlődő gazdaságok növekvő befolyását. E célból az IMF-nek fel kell hagynia azzal a gyakorlattal, hogy csak európai szakembert neveznek ki az IMF vezérigazgatójának. Lagarde távozása nagyon jó lehetőséget biztosít arra, hogy az IMF hatékonyabb és inkluzívabb pályára álljon.

Ennek eléréséhez azonban több kell annál, mint hogy egy új ember kerül a szervezet élére.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org