Miért nem robban az olajár az iráni–amerikai feszültségek következtében?

Az elmúlt hónapokban szinte naponta jöttek hírek a feszültségek növekedéséről a Perzsa-öböl térségében. Miután 2018. május 18-án a Donald Trump vezette amerikai kormány kilépett az iráni nukleáris megállapodásból, egy év kellett ahhoz, hogy a világsajtó már egy újabb közel-keleti háborút vizionáljon. 2019 májusában az Egyesült Államok növelte katonai jelenlétét az öböl térségében, majd több olajszállító hajót ismeretlenek (az amerikai kormány szerint iráni vagy iráni kötődésű erők) megtámadtak.

Egy amerikai drón lelövése kapcsán majdnem kirobbant a háború, végül azonban Trump elnök lefújta az akciót.

Nem sokkal később újabb fordulat következett, amikor Nagy-Britannia és Irán kölcsönösen lefoglaltak egy-egy, a másik fél zászlóját hordozó kereskedelmi hajót. Az iráni válságot nemcsak egy esetleges háború pusztító lehetősége miatt figyeli a nemzetközi közvélemény, hanem közvetlen gazdasági hatásai miatt is. Joggal feltételezhetnénk, hogy bármely folyamat, amely veszélyezteti a Perzsa-öböl térségének biztonságát, vízi útjainak békéjét, szinte azonnal az egekbe lőheti az olajárat.

A Hormuzi-szoros világgazdasági jelentősége megkérdőjelezhetetlen: az amerikai energiainformációs hivatal szerint a globális tengeri olajkereskedelem volumenének 35 százaléka halad keresztül rajta, ez a teljes olajkereskedelem volumenének körülbelül 20 százaléka. Az energiapiac mélyen kitett és érzékeny a geopolitikai folyamatokra, így nem is kell beteljesülniük a szoros lezárására vonatkozó iráni fenyegetéseknek ahhoz, hogy minden fogyasztó és termelő a saját bőrén érezze az események hatását – elég hozzá néhány nagyobb incidens.

Ennek ellenére, az eszkalációs folyamattól függetlenül, az olajár éli az életét és nem hajlandó érdemben megnövekedni.

A jelenlegi válság kezdetéhez, vagyis 2018 májusához képest ma a Brent kőolaj hordónkénti ára több mint tíz dollárral alacsonyabb, 65 dollár. Ugyan tavaly októberben felment 80 dollár fölé (amibe az Iránra kivetett amerikai szankciók is belejátszhattak), de 2019 májusában (a háborús retorika növekedése idején) 70–75 dollár között mozgott. Azóta, érdekes módon, tovább csökkent a fekete arany értéke, annak ellenére, hogy az öbölben látható eszkaláció mellett más tényezők is (például a venezuelai olajexport volumenének csökkenése) elméletben felfelé tolnák az árakat. A gazdasági elemzők több okot is megneveztek, amelyek felelősek az elsőre ellentmondásos, de az európai és benne a magyar gazdaság számára előnyös jelenségért.

Egyrészt a piaci szereplők valószínűleg már korábban beárazták a feszültségek növekedését, és nem számítanak háborús konfliktusra Irán és az Egyesült Államok között. Erre egyébként az egyre agresszívabbá váló retorika ellenére minden okuk megvan – és észszerűtlen lenne bármelyik félnek is megtámadnia a másikat, korlátozott légi csapások pedig nem borítanák fel a stratégiai helyzetet. A beárazás jelensége az iráni helyzet mellett az olajpiacra legnagyobb hatást gyakorló venezuelai válság esetén is megfigyelhető, így egyik sem okoz akkora meglepetést, hogy felborítaná a piacokat. Egy másik fontos szempont a kínálati oldal stratégiája.

A Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) az elmúlt két és fél évben folyamatosan csökkentette a kitermelési kvótákat, ami a világpiacon lévő mennyiséget korlátozva befolyásolta az árakat. Ugyan az OPEC tagállamai a globális olajkínálat mindössze 35 százalékáért felelősek, ugyanakkor a fenti döntések az úgynevezett OPEC+ formátumban születtek meg, amelyben olyan energetikai nagyhatalmak is részt vettek, mint Oroszország és Kazahsztán.

A kibővített klubnak így már a piacon lévő kőolajkínálatból 55 százalékos a részesedése. A sokak által szaúdi–orosz projektnek tartott OPEC+ utolsó ülése július elején volt, ahol a résztvevők a stratégia fenntartása mellett döntöttek, legalábbis 2020 közepéig. Harmadrészt a keresleti oldalról érkező hírek sem árfelhajtó hatásúak. A globális kőolajfogyasztás stagnál, és a jövőben nem valószínűsíthető növekedési tendencia, aminek okai elsősorban a fejlődő világban tapasztalt gazdasági növekedés jellegében, a kínai–amerikai kereskedelmi háború hatásaiban, valamint a globális konjunktúrával kapcsolatos kételyekben keresendők.

Ilyen környezetben nagyon fel kell borulnia a piacnak, hogy hirtelen felugorjon az olajár. E három fő ok magyarázza, hogy az iráni–amerikai feszültségek miért nem hatottak érdemben a kőolaj világpiaci árára, és azt is mutatják, hogy Iránnak miért nem érdeke lezárni a Hormuzi-szorost.

Egy ilyen akcióval az egész világon érezhető sokkot okozna, amivel könnyen elveszíthetné amúgy sem nagyszámú támogatóját az Egyesült Államokkal szemben.

Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy a szoroson keresztül szállított kőolaj elsősorban nem Nyugatra, hanem a kelet-ázsiai piacokra irányul, így egy ilyen lépés legnagyobb vesztesei között nem az Egyesült Államokat vagy Európát, hanem Kínát találhatnánk – Irán egyik fő támogatóját.