A hitelesség volt a krédóm

„Csak azt kérem tőled, ne okozz nekem problémát!” – ezt az útravalót kaptam Forró Tamástól, a Világgazdaságot kiadó Zöld Újság Rt. elnök-vezérigazgatójától, amikor 1998. február 17-én – Princz Gábornak, a többségi tulajdonos Postabank első emberének társaságában – kineveztek a lap főszerkesztőjének. Az előzmény annyi volt, hogy Kocsi Ilona főszerkesztő – aki egy évvel korábban főszerkesztő-helyettesnek hívott – távozott a laptól, a Magyar Hírlap főszerkesztője lett, ezért pótolni kellett. Vele kapcsolatban illik ideírnom, hogy a nevéhez fűződik a Világgazdaság megújítása, a lap az ő irányítása alatt vált 1995-től az üzleti világon túl is országosan ismertté és elismertté, ez is oka volt, hogy felkérését – a korábbi sikeres együttműködésünk okán is – örömmel elfogadtam.

Mint ahogy örömmel és izgalommal fogadtam most Németh Teréz Katalin, „Teca” szerkesztő asszony felkérését, hogy a Világgazdaság megjelenésének ötvenedik évében, volt főszerkesztőként, osszam meg emlékeimet az olvasókkal arról a kilenc évről, amelyet a lap élén tölthettem. Örömmel, mert alkalmat adott arra, hogy szinte gejzírként törjön föl belőlem rengeteg, többnyire kellemes élmény, emlék, s izgalommal, hogy hitelesen eleveníthessem föl a lényeges történéseket.

Távol áll tőlem, hogy rólam szóljon a történet – bár ami történt, az velem is történt –, de el kell mondanom, nem „szűzen” ültem a főszerkesztői székbe. A Magyar Hírlapnál az ott töltött 18 év alatt gyakornoktól a főszerkesztő-helyettesi beosztásig végigjártam a szamárlétrát, majd a 168 Óra hetilapnál, kiváló újságírók társaságában, felelős szerkesztőként szerezhettem tapasztalatokat, közben – a korábbi közgazdász- és újságírói diplomám mellé – szervezetszociológusi diplomát is bezsebeltem.

Egy szervezet élére állni azért más. Akkor, Kocsi Ilona távozásával, kicsit megbomlott, megbolydult az egyébként jól felépített és zömmel profi munkatársakkal dolgozó szerkesztőség, néhány meghatározó kollégát átigazolt Ica, néhányan meg – akkor úgy éreztem – kivárásra játszottak. Mivel maga a lap, a tartalom, a szervezeti és rovatstruktúra, a layout, a lapkészítés üzemmenete nem kiáltott változtatásokért, legfontosabb feladatomnak a konszolidációt, a kedélyek csillapítását, valamint motivációs eszközök bevetését tekintettem.

Ebben a törekvésemben mellettem állt a kiadó, adta a pénzt egy új, teljesítményorientált díjazási, jutalmazási rendszerhez, s az alapilletmények is abszolút versenyképesek voltak a piacon. A kiadó biztos lábakon állt. Akkor 13 ezres példányszámban jelent meg a lap, a javarészt éves előfizetésekből, nagy példányszámot megrendelő pénzintézetektől, nagyvállalatoktól befolyó pénz biztonságosan fedezte a kiadásokat, s a bevételekhez tett még hozzá az újonnan felállított hirdetésszervező csapat, a közreműködésemmel leigazolt vérprofi Baráth Mayával az élen. (A kiadó újságíróbarát hozzáállására jellemző, hogy a 65-70 fős szerkesztőségből a csúcson több mint húszan használhattak cégautót.) És nagy segítségemre volt Boronkay Tamás felelős szerkesztő – akire szakmai tudása alapján mint a szerkesztőség világítótornyára tekintettem – és Kamasz Melinda főszerkesztő-helyettes, akinek hozzáértése, ellenállhatatlan energiája, szervezőkészsége, pozitív kisugárzása sok konfliktusos helyzeten segített túllépni.

Minden feltétel adva volt a minőségi munkához. Jó híre volt a lapnak, az újságírók körében vonzóvá vált a szerkesztőség, többen akartak jönni, a „hiányposztokra” fel is vettünk a szakmában már bizonyító kollégákat, mert hát voltak, akik nem feleltek meg a követelményeknek, vagy más okból távoztak.

Mégsem ez volt a jellemző. A stabilitás fenntartása mellett a szerkesztőség folyamatos frissítésében az alapelvem az volt, hogy kapjanak elsőbbséget a fiatal, ambiciózus, szakirányú végzettséggel és nyelvtudással rendelkező fiatalok, pályakezdők, akik lehetőségnek tekintik, hogy nálunk dolgozhatnak. Nem én választottam ki őket, de a bemutatkozó beszélgetéseken elmondtam egy szöveget: „Mi adjuk a lehetőséget, hogy megcsináld magad, dolgozhatsz egy ismert üzleti napilapnál, használhatod az eszközeit, építheted a kapcsolataidat, ismertté teheted a nevedet, és még pénzt is kereshetsz, csak írjál jó cikkeket, ami fényezi a lapot, s akkor azt sem bánom, ha ezt ugródeszkának tekinted a szakmai karrieredben.” Elmondhatom, nem kevesen vannak, akik így kezdtek a Világgazdaságnál, s ma már pénzintézeteknél dolgoznak vezető beosztásban és/vagy sokat foglalkoztatott, ismert elemzők.

Főszerkesztői krédómnak a hitelességet tekintettem. Kezdetben volt egy bitang erős társadalomrovatunk, kiváló szerkesztőkkel, munkatársakkal, az általuk készített tényfeltáró cikkek és a médiában elsőként megjelenő értesülések erősítették a lap ismertségét.

A mindenkori kormányzathoz való viszonyunkat illetően eldöntöttük, hogy csak ügyintéző politikával foglalkozunk,

nem megyünk bele pártpolitikai, többnyire verbális villongásokba. Érvényesíteni igyekeztem az elvemet: a kormányokhoz való hozzáállás alapvetően kritikus. Hitelesen kell közvetíteni a kormányzati törekvéseket, döntéseket, indoklási kényszer alá kell helyezni a döntéshozókat, s helyet kell adni a kritikai véleményeknek, alternatív javaslatoknak.

Ez működött is, korrekt kapcsolatunk volt a kormányokkal, miniszterek sora tett eleget a meghívásomnak szerkesztőségi háttérbeszélgetésekre – ennek később az „ára” annyi volt, hogy olyan bejelentést tesznek, amely először jelenik meg a médiában. A lap erősödő presztízsét az is jelezte, hogy nagykövetek sora jelentkezett be szerkesztőségi látogatásra (Egyesült Államok, Kanada, Németország, Irán stb.). De meghívásomra eljöttek a szerkesztőségbe olyan befolyásos, nagy hatalmú bankárok, üzletemberek is, mint Csányi Sándor, Demján Sándor, Járai Zsigmond, Straub Elek, Sugár András, Surányi György, Széles Gábor és mások.

És egy kis szakma. Az előfizető vállalati vezetők, olvasók joggal várják el a gazdasági, üzleti médiumoktól, hogy hitelesek legyenek, hiteles információkat közöljenek a piaci szereplőkről. Ám nem is gondolják, hogy cégük esetében, annak működési logikájából eredően, ők maguk már korlátai a vállalati információk, adatok hitelességének és elérhetőségének. A vállalatok sok pénzt – minél nagyobbak, annál többet – költenek önmaguk fényezésére, önérdekű kommunikációval alakítják külső képüket.

Ez ma már szakma, önálló belső szervezeti egységek, megbízott külső cégek dolgoznak azon, nehogy légypiszok kerüljön arra a képre. Ebben a közegben kell produkálniuk egy másik szakma képviselőinek, gazdasági, vállalati újságíróknak, akiktől hiteles, szakszerűen feldolgozott céginformációkat vár a híréhes olvasó, azt, hogy az önérdekű önképből hiteles képet formáljon. Szakmák harca ez, s bár azóta teljesen átrendeződött a médiatér, változatlanul meggyőződésem – s főszerkesztőként is igyekeztem ezt az elvet követni –, hogy csak minőségi újságírással lehet fölvenni a kesztyűt: szakirányú képzettségű, zsurnalizmusból felkészült, több nyelvet beszélő, kiterjedt információbázisokkal, személyi kapcsolatokkal rendelkező, jól értesült újságírókkal, szakemberekkel. Nem az én feladatom eldönteni, hogy ez a nekem jutó időben mennyire sikerült.

Azt viszont én döntöttem el, hogy – szinte napra pontosan húsz évvel ezelőtt – lehozzuk a postabanki VIP-listát. Hatalmas botrány lett belőle, rendőrségi nyomozás házkutatásokkal, kihallgatásokkal, vádemelési javaslattal, majd a vád ejtésével.

Amikor a listáról elkezdtek itt-ott nyilvánosságra kerülni nevek, akkor a szerkesztőségben több tanú előtt kijelentettem: ez a lista meg akar jelenni, magas jutalom annak, aki megszerzi. Nem áll módomban kibontani – mert a mai napig sem ismerem – az igazság minden részletét, de a lista megérkezett, s miután meggyőződtünk a hitelességéről, lehoztuk. Akkor átment rajtam a média, voltak, akik hősként ünnepeltek, meg akik a pokolra kívántak. Kigondoltam néhány szöveget, ezt ismételgettem: „Tudom, hogy a közzététel fölvet jogi, etikai, szakmai kérdéseket, belehajtottunk a sárgába, de hát én újságíró vagyok, nem levéltáros, s különben is, ha a titok kijön a bankból, az már nem banktitok…” Végül azzal ejtették a banktitoksértésnek több mint ötszáz rendbeli vádját, hogy nem tartozunk azok körébe, akik jogi felelősségre vonhatók.

Mélyreható változást hozott a szerkesztőség életében, hogy a többségi tulajdonos Postabank bedőlése után, közel két évig vártuk, ki lesz az új tulajdonos. Az informatikai rendszerünk a végnapjait nyögte, sok munkatársat elbizonytalanított a helyzet: menjek, ne menjek? Sikerült egyben tartani a szerkesztőséget, az Axel Springer lett a befutó. Ez sok előnnyel járt, újra biztos finanszírozási háttérrel rendelkeztünk, teljesen megújult az informatikai rendszerünk, tetszetősebbé tettük a layoutot, lehetőség nyílt fotók és színvonalas infografikák készítésére, új rovatokat, szponzorált tematikus oldalakat indítottunk, s egy óriási szerkesztőségi bulival elbúcsúztunk a Naphegy tértől, a Városmajorba, kiválóan fölszerelt szerkesztőségbe költöztünk. A tulajdonos nagyfőnök, Bayer József bizalmát élveztem, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy beöntenek a multicég öntőformáiba. Amit a legjobban fájlaltam, hogy föl kellett adnom „a magyar Financial Times” koncepciót, aminek a társadalomrovatunk esett áldozatául, de úgy voltam vele, ha egy változást nem tudsz megakadályozni, állj az élére.

Költségtakarékos, de üzleti, profitmaximalizálási szempontból racionális döntések születtek, bevezettetett az oldalfinanszírozás. Tulajdonosi felszólításra új díjazási és teljesítmény-nyilvántartási rendszert dolgoztam ki, ami azonban kiélezte és szinte állandósította a konfliktusokat, amelyek abból adódtak, hogy a munkatársak egyszerre voltak munkavállalók és – adóoptimalizálás okán – megbízásos szerződéses vállalkozók, élvezni akarván a munkaviszonyból származó minden előnyt.

Számomra 2007 februárjában jött el a búcsú ideje. Kocsi Ilona visszaült a főszerkesztői székbe – a kör bezárult –, engem kineveztek kiadói főszerkesztőnek. Üzletemberek, vállalkozók számára szakmai konferenciák, műhelyek, üzleti találkozók szervezése lett a feladatom. De ez már egy másik történet…

Hadd búcsúzzak azzal, amivel főszerkesztőként az évzáró, karácsonyi, ünnepi összejöveteleinken mondott köszöntőmet szoktam zárni: Hajrá, Világgazdaság, hajrá, végések!

Bánki Andás, a Világgazdaság korábbi főszerkesztője