Több mint észak–déli vita

Az eurózóna tagországai az idei évben ünnepelték az euró bevezetésének huszadik évfordulóját. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egymást érték a közös európai fizetőeszköz múltját, jelenét és jövőbeli kihívásait értékelő elemzések. Egybehangzó vélemény, hogy az euró bevezetése első évtizedének sikerei után a 2008–2009-es globális pénzügyi válsággal az euró mély, strukturális feszültségei is egyre hangsúlyosabban kiütköztek. A problémák olyan intenzívvé váltak, hogy 2012 nyarán az euró megmentése érdekében Mario Draghi azóta ikonikussá vált sorsfordító mondatára („Whatever it takes…”) és az Európai Központi Bank (EKB) példátlan monetáris politikai lépéseire volt szükség.

Az ultralaza monetáris politikával megtámogatva, ha késve is, de 2013-tól az eurózóna gazdasága is a kilábalás útjára lépett. Bár az inflációs célt azóta sem sikerült elérni, a GDP mellett a munkapiaci mutatókat is folyamatos javulás jellemezte. Ebben a jegybanki döntéshozatalt tekintve nyugodt időszakban szinte bombaként robbant az EKB szeptemberi döntését követő éles nyilatkozatháború. Az EKB döntéshozói szeptemberben az irányadó ráta mínusz 0,5 százalékpontra történő csökkentéséről és a 2018 végén leállított eszközvásárlási program újraindításáról döntöttek. A döntést követően, 24 órán belül a német, a francia, a holland, az észt és az osztrák jegybank elnöke is a médián keresztül fejezte ki egyet nem értését, a huszonöt fős döntéshozó testület tagjaként szintén jelen lévő német Sabine Lautenschlager pedig le is mondott tisztségéről.

Pedig a növekvő feszültség nem váratlan. Az említett országok tipikusan Európa megtakarító gazdaságai, ahol a társadalom széles rétegei jelentős pénzügyi megtakarítással rendelkeznek. Szá­mukra az egyre negatívabb tartományba süllyedő kamatszint a megtakarítások folyamatos erodálását jelentheti. A jelenség tartós fennmaradása különösen érzékenyen érintheti a nyugdíjcélú megtakarításaikat éppen megkezdő fiatalabb generációkat, akiknek a töretlenül emelkedő lakásárak is egyre nagyobb kihívást okoznak. A negatív kamatok komoly problémát okoznak a hagyományos banki modell számára is. Mindez különösen fájdalmas egy olyan időszakban, amikor az európai bankrendszer még az előző válság árnyait is magán viseli, miközben a gyorsan növekvő fintech cégek is egyre nagyobb szeleteket hasítanak ki a bankrendszer bevételeiből.

Az ultralaza monetáris politikának kedvező hatásai is vannak. Az euró leértékelődése a nagy európai – főleg német és holland – exportőr vállalatok helyzetét javítja, ami különösen egy kereskedelmi háború időszakában lehet nagy segítség. Ráadásul az alacsony kamatkörnyezetben növekvő eszközárak is jelentős jövedelemtöbbletet jelentenek az ezen befektetéseket nagyobb arányban tartó szereplők számára. Nem utolsósorban: az európai állampapírpiaci hozamgörbék egyre nagyobb szelete került negatív tartományba, soha nem látott kedvező helyzetbe hozva ezzel a költségvetések finanszírozását.

A tagországok gazdaságai között meglévő strukturális különbségek, az euró mögött lévő intézményrendszer hiányosságai (például bankunió, fiskális unió hiánya) már eddig is jól ismertek voltak. Az elmúlt hét eseményei azonban újabb jelentős kihívásokra mutatnak rá. Az eurózóna gazdasági erejének több mint 60 százalékát adó centrum- és északi országokban a közös monetáris politika jelenlegi irányát egyre szélesebb társadalmi csoport érzi problémásnak, miközben az előnyök csak szűkebb körben összpontosulnak. Az elmúlt évtized nagy európai tanulsága, hogy széles körű társadalmi támogatottság nélkül még az optimálisnak hitt gazdaságpolitika sem életképes. Komoly kihívás ez. Christine Lagarde – az EKB jövő hónapban hivatalba lépő új kormányzója – számára az intézményrendszer továbbfejlesztése mellett a széles körű támogatottság visszaszerzése lesz a legfontosabb feladat.