A növekedési modell és a csapdahelyzet veszélye

A fejlődésgazdasági viták egyik fontos témája lett, hogy mikor mondható el egy ország gazdaságáról, hogy fejlődési csapdába került. A legegyszerűbb megközelítés az, hogy akkor, ha a hozzá hasonló fejlettségi szintű országokhoz képest hosszabb távon lassabban nő vagy tartósan stagnál a gazdasági növekedése. Mások inkább az egy főre jutó GDP-t, illetve annak valamely nagyobb régió átlagához mért arányának alakulását tekintik jó összehasonlítási alapnak, és azt mondják, ha ez az érték hosszabb idő alatt nem javul, vagy lassabban nő, mint a hasonló helyzetű országoké, akkor valószínűsíthető a csapdahelyzethez közeli állapot. Az EU-ban az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) az EU28 átlagához mért százalékos értékét úgynevezett konvergenciaértéknek, azaz az EU-s átlaghoz viszonyított felzárkózottsági szintnek tekintik. Eszerint

a 2018. évi Eurostat-adatok alapján a V4-országok között Csehország felzárkózottsága 91, Szlovákiáé 77, Magyarországé és Lengyelországé pedig 71 százalékos.

Ez azt jelenti, hogy a 2009 óta eltelt tíz év alatt Csehország és Szlovákia 6, Magyarország 7, Lengyelország pedig 12 százalékpontnyit javított a pozícióján. Éves átlagban ez nem tekinthető jelentős felzárkózási sebességnek. A kutatók keresik a mögöttes okokat, és azt feltételezik, hogy vannak olyan tipikus, a fejlettségi szint javulását megakasztó tényezők, amelyeket egyedül a GDP vagy a GDP/fő mutató alapján nem magyarázhatunk meg. Ilyen például az adott országban lévő értékláncok hossza, az export import- és újhozzáadottérték-tartalma, illetve a beruházások szerkezete.

Az értékláncok hossza azt méri, hogy egy teljes tevékenységi láncolatból milyen szakaszok települnek egy országba. Ezt a teljes kibocsátáson belül a helyben hozzáadott érték százalékával lehet mérni. A 2017. évi adatok alapján a V4-ek és két fejlett ország, Ausztria és Németország feldolgozóiparát a táblázatban összegzett adatok jellemzik.

Látható, hogy a két fejlett gazdaságú országban sokkal hosszabbak az értékláncok, mint a V4-országokban, aminek a magasabb helyi hozzáadottérték-teremtés az oka. Magyarország esetében szintén 2017-ben a hozzáadott érték a teljes kibocsátás százalékában a gazdaság egészére 35 százalék volt. A magasabb érték a szolgáltatásokat jellemző hosszabb értékláncoknak köszönhető. A teljes kibocsátásban megjelenő újérték-arány és az export importtartalma között természetesen van összefüggés. Az export importtartalma ugyanis éppen azt érzékelteti, hogy mekkora az összeszerelés során beépítendő importált részegységek és egyéb inputok aránya. Ez minél magasabb, annál alacsonyabb a helyben hozzáadott új érték. A V4-országok közül 2017-ben az export importtartalma Szlovákiában és Magyarországon megközelítette a 45 százalékot. Ezek az adatok egyben fejlettségi szintet is mérnek, ezért sokkal fontosabbak, mint a puszta exportadatok. Hiszen hiába magas az export értéke, ha alacsony benne a helyben előállított új érték aránya.

Az sem elég jó hír, ha az exportban nagy az úgynevezett csúcstechnológiás termékek aránya, ha azokban a csúcstechnológiát képviselő tudás importból származik.

Éppen ezért a közgazdászok egyre inkább sürgetik, hogy a fejlettségi szint megítélésénél ne a teljes export értékét, hanem csupán annak helyben előállított részét vegyük számításba. Általánosan elfogadott vélemény az is, hogy az összeszerelésre és az azzal együtt járó alacsonyabb bérekre épülő növekedési modell egy idő után kifullad, ezért az úgynevezett közepes fejlettségi csapda elkerülése érdekében át kell térni egy új növekedési modellre, a tudással, az innovációval való versenyzésre. Ehhez viszont tudás- és innovációs befektetésekre van szükség. Éppen ezért a fejlettségi szint mérésénél fontos a tudásszint, valamint a tudásberuházások mértékének elemzése is.

Az EBRD 2019 márciusában kiadott Tudásgazdasági index című tanulmánya szerint 2011 és 2018 között Magyarországon és Lengyelországban elsősorban a gépi és technológiai beruházások értéke növekedett, a tudásberuházásoké pedig csak nagyon mérsékelt javulást mutatott. Csehországban és Szlovákiában kiegyensúlyozottabb volt ez az arány. Többek között ennek köszönhető, hogy a tudásgazdasági index tekintetében Magyarország és Lengyelország a lassan haladó (stall out) országok csoportjába került. Érzékelteti a problémát az EU 2019. évi innovációs teljesítménytáblája is, amely szerint az EU 28 országa között az innovációs teljesítmény tekintetében Szlovákia a 22., Magyarország a 23., Lengyelország pedig a 25. helyen van. A V4-ek között 14. helyével Csehország áll az élen. A fejlettségi megrekedést vagy veszélyhelyzetet elkerülni nyilvánvalóan a fejlettségi szint korrekt mérésével és a szükséges tudás- és innovációs befektetésekkel lehet.

Ez biztosítja a GDP fenntartható növekedését is.

Ezzel kapcsolatban az Európai Központi Bank két szakértője érdekes előrejelzést készített (Li Savelin, Piotr Zuk: Real Convergence in Central, Eastern and South-Eastern Europe, ECB, 2018. július), amely szerint – feltételezve, hogy a 2010–2016 közötti átlagos növekedési szint folytatódik – az EU28 egy főre jutó GDP-szintjét Csehország átlagos, 2 százalék körüli növekedéssel 2030-ra érheti el. Szlovákiának ehhez 3, Lengyelországnak és Magyarországnak magasabb, 4 százalék körüli növekedésre van szüksége. Egy sikeres modellváltás valószínűleg rövidíthetné ezt az időtávot. Magyarországon egy ilyen modellváltás első lépése lehetne, ha a többségükben összeszerelő tevékenységeket hozzánk telepítő cégek a jövőben semmilyen vissza nem térítendő állami támogatást nem kapnának.