Hogy állunk humán vagyonnal?

Megjelent az IMD versenyképesség-kutató friss tehetségelemzése. Az elemzés célja annak vizsgálata, hogy a versenyképesség-javítás legfontosabb feltétele, a szakképzett munkaerő, a tudás és a jövőre való felkészüléshez szükséges állandó tanulás mennyire jellemzi az egyes országokat.

Az összehasonlító vizsgálat három mutatócsoportra támaszkodik. Az első a tudásba való befektetéseket, a második a jó munkaerő megtartásának és az országba vonzásának képességét, a harmadik pedig a negyedik ipari forradalomba való sikeres bekapcsolódáshoz szükséges képességek szintjét vizsgálja. Az összes vizsgált mutató száma 32. A 63 országot tartalmazó listát Svájc, Dánia, Svédország és Ausztria vezeti. Lengyelország a 37., Csehország a 39., Magyarország a 45. és Szlovákia az 57. helyen van.

Magyarország esetén érdemes felfigyelni arra, hogy a tudásbefektetés, oktatás, képzés területén nem állunk rosszul a vizsgált országok között. Megelőzzük Csehországot és Szlovákiát is. Ám a jó szakemberek, a tudás megőrzése és vonzása területén a mi pozíciónk a legrosszabb. Sőt a teljes, 63 országot tartalmazó listán is csak hét ország van mögöttünk.

Milyen mutatók alapján jutottak az elemzők erre a következtetésre? A jó szakemberek megőrizhetősége és vonzása szempontjából fontosnak találják a béreket, a munkavállalókat terhelő adók és járulékok nagyságát, az életminőséget, ezen belül a légszennyezettség mértékét, valamint a munkahelyek minőségét, tudásigényességét és a munkahelyi kultúra jellemzőit, továbbá mindezekkel összefüggésben a jó szakemberek külföldre csábíthatóságának erősségét. Ezen mutatókra kaptunk rossz helyezéseket.

Különösen rossz a pozíciónk a munkahelyi kultúra minősége és ehhez kapcsolódva a munkavállalók motiváltsága tekintetében (56. hely), továbbá a munkavállalókat terhelő magas adók és járulékok vonatkozásában (59. hely). A jövőre való felkészültséget jellemző mutatók közül a nyelvtudásban (57. hely) és a kompetens felső vezetők rendelkezésre állásában (58. hely) rossz a pozíciónk.

Visszatérve a tudásbefektetésekkel kapcsolatos mutatókra, például az oktatásra fordított GDP-arányos kiadások tekintetében a 22.-ek vagyunk. Ez sokkal jobb pozíció, mint az általános helyezésünk. Azt is fontos megemlíteni, hogy a 2018-as évhez viszonyítva az általános mutató tekintetében négy, a tudásberuházásokban nyolc, a jövőre való felkészültséget mutató érték alapján két helyet ugrottunk előre. A szakemberek megtartása és vonzása mutatócsoportban viszont három hellyel lejjebb csúsztunk (az 53. pozícióból az 56.-ba).

Csehország viszont mindhárom területen rontotta pozícióját, általános helyezése is kettővel romlott. Lengyelország is kissé lejjebb csúszott, Szlovákia viszont minden területen javítani tudott. Igaz, nagyon rossz előző évi helyzetből indult, és az idei javulás sem nagy. Ausztria adatait azért mutatjuk be, mert Magyarország kitűzött gazdaságpolitikai célja Ausztria fejlettségének – amely összefügg jó versenyképességi helyezésével – mielőbbi behozása. Ha pedig elfogadjuk azt az általános nemzetközi szakmai véleményt, hogy a humán vagyon minősége a versenyképesség-javítás legfontosabb feltétele, akkor érdemes megnézni, hogy miért vagyunk ezen a területen 41 hellyel Ausztria mögött. Nézzük meg, mely mutatókban vezet Ausztria, és azokban mi hányadikak vagyunk.

Hangsúlyozva azt, hogy minden felmérésnek és elemzésnek vannak módszertani és egyéb gyenge pontjai, azért azt a következtetést levonhatjuk, hogy a különbségek nagyok, csökkentésük fontos lenne. Az is nyilvánvaló, hogy ez állami és vállalati teendőket egyaránt igényel.

Vállalati szinten el kell gondolkodni azon, hogy ez az elemzés már a sokadik, amely arra mutat rá, hogy Magyarországon a munkavállalók motiváltsága nem erős. Ennek egyik oka a delegálás alacsony szintjével jellemezhető vállalati kultúrákban, a túlcentralizált szervezetekben keresendő. Fontos kérdés az EU-s átlaghoz viszonyított bérszínvonal is. Ezzel kapcsolatban azt a gazdaságpolitikai dilemmát célszerű végiggondolni, hogy milyen esélye lesz Magyarországnak arra, hogy belépjen a fejlett országok csoportjába – így behozva Ausztriát is – akkor, ha továbbra is az alacsony bérrel és jelentős állami támogatásokkal megvalósuló külföldi befektetésekre építjük növekedési modellünket.

Nemzetközi példák bizonyítják, hogy csak azok az országok kerülték el a közepes fejlettség csapdáját, amelyek áttértek a tudás- és innovációalapú növekedési modellre és a nemzeti tulajdonban lévő gazdaság megerősítésére. Ennek az áttérésnek azonban nyilvánvalóan alapfeltétele a tudásszínvonal és a vállalati innovációs képességek általános emelése. Ezért érdemes elgondolkodnunk az IMD friss elemzésének következtetésein.