A pénzpiacok Iránnal kapcsolatos tévedése

Azt követően, hogy az Egyesült Államok likvidálta Kászim Szulejmánit, az Iráni Forradalmi Gárda tábornokát, és Irán ezt két, amerikai katonákat állomásoztató iraki bázis elleni támadással torolta meg, a piacok kockázatkerülő módba kapcsoltak: az olajárak 10 százalékkal megugrottak, az amerikai és a globális részvényárfolyamok néhány százalékpontot csökkentek, a biztonságos menedéknek számító kötvények hozamai pedig estek. Rövid időn belül azonban – az amerikai–iráni konfliktus folyamatos kockázata és annak piacokat érintő következményei ellenére – megnyugtatta a befektetőket, és visszafordította az ármozgásokat az a felfogás, hogy egyik fél sem érdekelt a helyzet további eszkalálódásában.

A fordulat két feltételezésre világít rá. Először is:

a piacok arra alapoznak, hogy sem Irán, sem az Egyesült Államok nem akar nyílt háborút, amely veszélyeztetné az iráni rezsimet vagy Donald Trump amerikai elnök újraválasztási esélyeit.

Másodszor:

a befektetők úgy vélik, a konfliktus gazdasági hatásai szerények lesznek. Elvégre is a kőolaj input jellegének fontossága a termelés és fogyasztás terén jelentősen csökkent a legutóbbi olajválságok – az 1973-as jom kippuri háború, az 1979-es iráni iszlám forradalom és a Kuvait elleni 1990-es iraki invázió – óta.

Mi több, az Egyesült Államok ma jelentős energiatermelő, az inflációs várakozások sokkal alacsonyabbak, mint voltak az elmúlt évtizedekben, és kicsi annak a kockázata, hogy a jegybankok kamatot emelnének egy olajársokkot követően.

Mindkét feltételezés egyértelműen hibás. Még ha a nyílt háború kockázata ma alacsonynak tűnik is, nincs okunk azt gondolni, hogy az Egyesült Államok és Irán kapcsolata visszatér a status quo előtti helyzethez. Azt gondolni, hogy a két iraki bázis elleni, halálos áldozattal nem járó rakétatámadás kielégítette Irán megtorlási vágyát, egyszerűen naiv dolog. Az iráni rakéták csak az első felvonást jelentették abban a válaszban, amely egyre jobban kiszélesedik, ahogy közeledik a novemberi amerikai elnökválasztás. A konfliktus folytatódni fog, és a regionális proxy erők összeütközései (amelybe az Izrael elleni támadás is beleértendő), közvetlen katonai – teljes mértékű háborúvá nem fajuló – összecsapások, a szaúdi, valamint más öbölbéli olajipari létesítmények elleni akciók, az Arab-öböl hajóforgalmának akadozása, nemzetközi terrorcselekmények, kibertámadások, valamint a nukleáris tevékenységek fokozódása fogja jellemezni. Ezek bármelyike a konfliktus nem szándékolt eszkalálódásához vezethet.

Sőt, az iráni rezsim túlélését jobban veszélyezteti egy belső forradalom, mint egy nyílt háború.

Mivel Irán megszállása valószínűtlen, a rezsim túlélne egy háborút (az igen pusztító légi bombázások ellenére is) – és még hasznot is húzhatna belőle azzal, hogy tömegek állnának ki a rendszer mellett, ahogy azt Szulejmáni likvidálására válaszul meg is mutatták. Egy nyílt háború viszont – illetve az olajárak azt követő elszabadulása, valamint a globális recesszió –

az Egyesült Államokban kormányzati váltást eredményezne, amelyre Irán rendkívüli módon vágyik. Irán tehát nemhogy megengedheti magának a helyzet eszkalálódását, de erre kifejezetten ösztönözve is van, elsősorban a proxy és aszimmetrikus hadviselés révén, hogy elkerülje a közvetlen amerikai válaszcsapás kiprovokálását.

Az a feltételezés, hogy a konfliktus milyen hatással lehet a piacokra, ugyanígy elhibázott. Bár az Egyesült Államok már kevésbé függ az importolajtól, mint korábban, még egy mérsékeltebb olajár-emelkedés is kiterjedt lejtmenetet vagy recessziót eredményezhetne, ahogy az az 1990-es években is történt. Míg az olajársokk nagyban növelné az amerikai energiatermelő cégek profitját, ennek előnyeit messze meghaladná az amerikai olajfelhasználók (a háztartások és a cégek) költségeinek növekedése. Összességében csökkennének az Egyesült Államok magánszektorának költései, és a gazdaság növekedése lassulna, ahogy az a nagyobb nettó olajimportőr gazdaságokban (Japánban, Kínában, Indiában, Dél-Koreában, Törökországban és a legtöbb európai országban) is történne.

Végezetül elmondható az is, hogy bár a jegybankok nem kezdenének kamatemelésbe egy olajársokkot követően, nem is lenne mozgásterük további monetáris lazításra.

A JPMorgan számítása szerint egy olyan konfliktus, amely a Hormuzi-szoros hat hónapig tartó blokádját okozná, az olaj hordónkénti árát 126 százalékkal, több mint 150 dollárra növelné, ami megágyazna egy súlyos globális recessziónak. Még egy sokkal korlátozottabb mértékű zűrzavar is – mint például egy egy hónapig tartó blokád – 80 dollárig emelné az olaj hordónkénti árát.

Ám még ezek a számítások sem tükrözik kellő mértékben azt a szerepet, amelyet az olaj ára a globális gazdaságban betölt. Az olaj ára sokkal nagyobb mértékben emelkedne, mint ahogy az az alapvető kereslet-kínálati modellből következne, mivel számos, az olajtól függő szektor és ország megelőző felhalmozásba kezdene. Az a kockázat, hogy Irán megtámadhatja az olajtermelő létesítményeket, és zavarhatja a fontosabb szállítási útvonalakat, egyfajta „félelemprémiumot” teremt. Ennélfogva még egy mérsékeltebb, 80 dollárig történő olajár-emelkedés is tartós kockázatkerülési időszakhoz vezetne, amely során az amerikai és a globális részvények legalább 10 százalékkal esnének, megtépázva ezzel a befektetők, a vállalatok és a fogyasztók bizalmát.

Érdemes emlékezni arra, hogy a globális vállalati tőkeköltés már eddig is jelentősen csökkent tavaly, elsősorban az USA és Kína közötti kereskedelmi és technológiai háború eszkalálódása és egy esetleges hard Brexit okozta félelmek miatt. Ahogy ezek a kockázatok mérséklődtek, egy új rizikó tűnt fel. Amellett, hogy a magasabb energiaáraknak közvetlen negatív hatásuk lenne, egy eszkalálódó amerikai–iráni konfliktus a háztartások óvatosabb spórolásához, illetve a cégek mérsékeltebb tőkeköltéséhez vezetne, tovább gyengítve ezzel a keresletet és a növekedést.

Mi több, még mielőtt ez a kockázat feltűnt volna a színen, néhány elemző – jómagamat is beleértve – arra figyelmeztetett, hogy a növekedés idén éppolyan mérsékelt lehet, mint 2019-ben volt.

A piacok és a befektetők laza monetáris politikával jellemezhető időszakra vártak, és arra, hogy az olyan kockázatok megszűnnek, mint a kereskedelmi háború vagy a Brexit. Számos piaci elemző azt remélte, hogy a 2019-ben tapasztalt globális lassulás (amikor a növekedés mértéke a 2017-es 3,8 százalékról 3 százalékra csökkent) véget ér, és idén a növekedés mértéke elérheti a 3,4 százalékot. De ez a várakozás számos megmaradt kockázatot nem vett figyelembe.

A Wall Street optimizmusával szemben az amerikai–iráni konfliktus mérsékeltebb folytatódása is lenyomhatja a globális növekedés mértékét a középszerűnek tekinthető 2019-es szint alá. Egy sokkal súlyosabb (de háborúval még mindig nem járó) konfliktus pedig jóval 80 dollár fölé emelheti az olaj hordónkénti árát, és valószínűleg a medveszakaszba (20 százalékos esés) lökheti a részvényárfolyamokat, ami a globális növekedés megakadását okozhatja. Végül pedig egy teljes körű háború 150 dollár fölé emelheti az olaj hordónkénti árát, ami súlyos globális recessziót, illetve a részvénypiacok több mint 30 százalékos esését váltaná ki.

Míg a teljes körű háború valószínűsége alacsony maradt (nézetem szerint nem több, mint 20 százalék), annak esélye, hogy az amerikai–iráni kapcsolatok visszatérnek a Szulejmáni likvidálása előtti status quóhoz, még ennél is alacsonyabb (5 százalékot mondanék).

A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a helyzet egy úgynevezett szürke zónában eszkalálódik (amit közvetett konfliktusok és háborúig nem fajuló közvetlen összecsapások jellemeznek), ami megnöveli a nyílt háború kockázatát is. Az újonnan kialakult helyzetben a piacok mostani megelégedettsége nemcsak naivnak, hanem teljes tévedésnek tűnik. A növekedés megtorpanásának és akár a globális recessziónak a kockázata most sokkal nagyobb, és a mértéke tovább emelkedik.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org