A nyertes per ára

Nemrég boldogan hívtuk ügyfelünket, hogy megnyertük a pert! Többéves ellenőrzést, hatósági eljárást követően másodszor mentünk a bíróságra, ahol még néhány hónapot eltöltöttünk az üggyel. Kértük, hogy az adóhatóság legalább azokat a költségeket térítse meg, amelyeket ügyfelünk a peres eljárással kapcsolatban kénytelen volt viselni.

Mivel azonban a bíró a tényleges költséget az ügy értékéhez képest túlzónak találta, ezért ügyfelünk kénytelen volt beérni költségeinek negyedével. Így az adóforintjait ugyan megvédtük, de neki összességében mégis ráfizetéses volt az ügy.

Ez egyáltalán nem egyedi eset.

Hazánkban a rendes bíróságok előtt pert nyerni sokszor ráfizetéses üzlet: akármilyen jó okkal kényszerülünk arra, hogy pereskedjünk, ezt a kalandot jellemzően nem lehet nullszaldósra kihozni.

A nyertes fél bizonyíthatja ugyan, hogy ténylegesen mennyibe került neki az eljárás, de a jogszabály egyben azt is megengedi, hogy ezt a bírók korlátozzák – különösen azért, mert az a per értékéhez képest, úgymond, aránytalan.

Így pedig a bírók ritkán hagynak jóvá olyan költséget, amely meghaladja ennek az értéknek a 3–5 százalékát.

Ez két esetben szokott különösen fájni a pernyertesnek. Az egyik, amikor kisebb összegért pereskedett. Az ügy bonyolultságát, az eljárás hosszát, a beadványok, a bizonyítékok számát és így az ügyvédi munka mértékét ugyanis nem az határozza meg, hogy egy- vagy százmillió forintot perelünk-e. Azaz egy kis ügy is lehet nagyon bonyolult – és ezért költséges.

A másik, amikor hatóság ellen nyerünk pert. Ilyenkor ugyanis már a bírósági szakasz előtt felmerülnek olyan jelentős költségek, amelyekről a jogszabály még csak tudomást sem vesz.

Például egy akár hónapokig tartó hatósági ellenőrzés és eljárás nagy érvágás lehet egy vállalkozásnak: kiesett munkaórák, munkanapok, nyilatkozattételek, fellebbezések, ügyvédi költségek.

És ezekből a hatóság eleve semmit nem köteles megtéríteni, még akkor sem, ha a végén ő veszít.

A háromhatvanas kenyér hazájában tudhatnánk: nincs jó vége, ha valaminek nem fizetjük meg a valós árát.

Márpedig a pereskedésnek is megvan a valós ára, hiszen az ügyvédi és egyéb költségek így is, úgy is felmerülnek – jellemzően piaci alapon.

A piaci viszonyokba azonban jócskán belenyúlnak azzal, hogy a perköltség egy részét nem a pervesztessel fizettetik meg.

De akkor vajon ki fizet ténylegesen?

Közvetlenül nyilván a pernyertes. Közvetve azonban az egész társadalom. Akinek ugyanis csak kisebb összeggel tartoznak, az – a fentieket átgondolva – lehet, hogy inkább annyiban hagyja a dolgot. Ki akar egy kicsi és bizonytalan követelése miatt olyan ügyvédi költséget magára húzni, amelynek a nagy része megy a levesbe? Azaz megtanuljuk, hogy kisebb összeggel nem olyan vészes tartozni.

Ha nem a valós perköltséget kockáztatja, akkor a hatóságnak sincs gazdasági motivációja arra, hogy olyan határozatot hozzon, amelyet nagy bizonyossággal a bíróságon is meg tud védeni. Másrészt pedig az ügyfeleknek sokszor nem éri meg kisebb-nagyobb jogsérelmeikért az őket megillető bírói védelmet igénybe venniük.

Ez a gyakorlat a kellemetlenkedési céllal indított pereknek is kedvez. Ha olcsón tudok pert veszíteni, akkor a másik felet egy alibiperrel is jelentős költségekbe verhetem.

Úgy gondolom, a piacgazdaság keretei között ideje lenne felhagyni a perköltség mesterséges korlátozásával – legalább a vállalkozások pereiben.

Ennek rögtön több pozitív hatása is lenne: kisebb összegekért is érdemes lenne perelni, azaz kevéssel sem lenne érdemes tartozni.

Másrészt nőne az egyezkedési kedv, hiszen mindkét fél nagyobbat kockáztatna egy esetleges pervesztéssel. Ki tudja, talán még a mediáció is feléledhetne hamvaiból! Hatósági packázásból is kevesebb lenne, főként, ha végre a közigazgatási eljárás során megalapozatlanul okozott költségeket is megkaphatnák az ügyfelek.

Félreértés ne essék: a pereskedés árát mindenképpen meg kell fizetni. Csak az nem mindegy, hogy kinek.