A 2020-as évtized közelgő nagy válsága

A 2007–2009-es pénzügyi válság után a világgazdaságot átszövő bizonytalanságokat és kockázatokat a szakpolitikai hibák tovább súlyosbították. A kormányzatok ahelyett, hogy kezelték volna azokat a strukturális kihívásokat, amelyeket a pénzügyi szektor összeomlása, illetve az azt követő recesszió okozott, leginkább tovább halogatták a problémák megoldását, és így olyan jelentős kockázatokat hoztak létre, hogy a következő krízis elkerülhetetlenné vált. Sajnos, még ha a mostani nagyobb krízist (Greater Recession) egy U alakú fellendülés követi is, később, az évtized során egy L alakú, nagyobb válság (Greater Depression) fog bekövetkezni, amelynek oka tíz vészjósló és kockázatos trendben keresendő.

Az első trend a deficitekkel és az azokhoz kötődő kockázatokkal kapcsolatos.

A koronavírus-járvány okozta válságot kezelő szakpolitikai intézkedések a költségvetési hiányok jelentős emelkedésével járnak (amelynek mértéke eléri a GDP 10 százalékát vagy annál nagyobb szintet is) egy olyan időszakban, amikor az államadósság már sok országban amúgy is magas, ha nem fenntarthatatlan.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a sok háztartást és céget érintő jövedelemvesztés miatt a magánszektor adósságszintje is fenntarthatatlanná vált, ami potenciálisan tömeges csődökhöz, fizetésképtelenséghez vezethet. Ez a helyzet az államadósság növekvő szintjével párosulva azt eredményezi majd, hogy a 2008-as válságot követő kilábaláshoz képest erőtlenebb fellendülés fog bekövetkezni a mostani krízis után.

A második tényezőnek a fejlett gazdaságokban tapasztalható időzített demográfiai bomba nevezhető. A koronavírus-járvány rámutatott arra, hogy még több állami forrást kell az egészségügyi rendszerre fordítani, illetve arra, hogy az általános egészségügyi ellátás és az egyéb fontos közjavak alapvető szükségletnek, és ne luxusnak számítsanak. Miután azonban a legfejlettebb országokban a társadalom idősödik, így ezeknek a kiadásoknak a jövőbeni finanszírozása még tovább fogja növelni a jelenleg alulfinanszírozott egészség- és társadalombiztosítási rendszerek adósságait.

A harmadik tényező a defláció növekvő kockázata.

Amellett, hogy a mostani válság mély recesszióval jár, jelentős pangást okoz a termelőeszközök (nem használt gépek, kapacitások) és a munkaerőpiac (jelentős munkanélküliség) terén, valamint a nyersanyagárak összeomlását váltja ki (például a kőolaj és az ipari fémek terén).

Ez pedig adósságdeflációval járhat együtt, növelve a fizetésképtelenség kockázatát.

A negyedik tényező – amely kapcsolódik a harmadikhoz – a valutaleértékelődés problematikája. Ahogy a jegybankok próbálnak küzdeni a defláció ellen, és megkísérlik elhárítani a növekvő kamatok kockázatát (ami a jelentős adósságfelhalmozásból adódik), a monetáris intézkedések egyre inkább nem konvencionálissá és messze hatóvá válnak. Rövid távon a kormányoknak monetizált költségvetési hiányokat kell fenntartaniuk, hogy elkerüljék a válságot és a deflációt. Idővel azonban a felgyorsult deglobalizációból és a megújult protekcionizmusból adódó folyamatos negatív kínálati sokk elkerülhetetlenné teszi a stagflációt.

Az ötödik tényező a gazdaság széles körű digitális diszrupciója.

Miután emberek milliói veszítik el az állásukat, illetve kevesebbet dolgoznak vagy keresnek, a 21. század gazdaságának jövedelmi és vagyoni egyenlőtlensége tovább fog növekedni.

A további ellátásilánc-sokkok kivédése érdekében a fejlett gazdaságok cégei visszaviszik majd a termelést a világ alacsony költségű régióiból a magasabb költségű hazai piacokra. Ez a trend ahelyett, hogy segítené az emberek otthoni munkavégzését, az automatizáció ütemét fogja felgyorsítani, ami lejjebb viszi majd a béreket, illetve tovább fűti a populizmust, a nacionalizmust és az idegengyűlöletet.

Ez elvezet a hatodik jelentős tényezőhöz, a deglobalizációhoz. A járvány tovább gyorsítja a balkanizáció és a fragmentáció irányába mutató, már amúgy is meglévő trendeket. Az Egyesült Államok és Kína egyre gyorsabb ütemben fog elválni egymástól, és a legtöbb ország még protekcionistább intézkedéseket fog hozni a hazai cégek és munkavállalók globális diszrupcióval szembeni védelmében. A járvány utáni világot szigorúbb korlátozások fogják jellemezni az áruk, a szolgáltatások, a tőke, a munkaerő, a technológia, az adatok és az információ áramlása terén. Ez már zajlik a gyógyszer-, illetve az orvosi eszközöket gyártó iparban, valamint az élelmiszeriparban, ahol a kormányzatok exportkorlátozásokat és más protekcionista intézkedéseket hoztak, válaszul a válságra.

A demokráciával szembeni ellencsapások erősíteni fogják ezt a trendet. A populista vezetők gyakran húznak hasznot a gazdaság gyengélkedéséből, a tömeges munkanélküliségből, a növekvő egyenlőtlenségekből. A megnövekedett gazdasági bizonytalanságban erős az indíttatás arra, hogy a külföldieket a válság bűnbakjává nevezzék ki. A kékgalléros munkavállalók és a középosztály széles rétegei még fogékonyabbak lesznek a populista retorikára, különösen a migrációt és a külkereskedelmet korlátozó populista javaslatokra.

Ez vezet el a nyolcadik tényezőhöz, az Egyesült Államok és Kína közötti geostratégiai patthelyzethez. Miután a Trump-adminisztráció mindent megtesz annak érdekében, hogy Kínát tegye felelőssé a járványért, Hszi Csin-ping kínai államfő rezsimje mindent arra fog feltenni, hogy bizonyítsa: az USA arra törekszik, hogy megakadályozza Kína békés felemelkedését. Amerika és Kína egymástól való elkülönülése a külkereskedelem, a technológia, a beruházások és a monetáris megoldások terén fokozódni fog.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy

ez a diplomáciai szembenállás megágyaz majd egy új hidegháborúnak az USA és nemcsak Kína között, hanem az USA és Amerika más riválisai, vagyis Oroszország, Irán és Észak-Korea között.

Mivel közeledik az amerikai elnökválasztás, minden okunk megvan arra, hogy a kibertérben zajló háború fokozódását várjuk, ami potenciálisan elvezethet egy hagyományos katonai összecsapáshoz is. Továbbá az is kijelenthető, hogy miután a technológia kulcsfegyvernek számít a jövő iparágainak kontrollálásáért folyó küzdelemben és a járvány elleni erőfeszítésekben, az amerikai technológiai magánszektor egyre jobban integrálódik majd a nemzetbiztonsági iparágba.

A környezetpusztítás kérdése az utolsó kockázat, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ahogy arra a koronavírus-járvány okozta válság is ráirányítja a figyelmet, ez a probléma jóval nagyobb gazdasági felfordulást tud okozni, mint egy pénzügyi krízis. A vissza-visszatérő járványok (az 1980-as évektől a HIV-, 2003-ban a SARS-, 2009-ben a H1N1-, 2011-ben a MERS-, 2014–2016 között az ebola-járvány) a klímaváltozáshoz hasonlóan lényegében ember alkotta katasztrófáknak nevezhetők, amelyek a nem megfelelő egészségügyi és higiéniai sztenderdek, a természetes rendszerekkel való visszaélés, és a globalizált világ egyre növekvő összekapcsolódása miatt jöttek létre.

A járványok, valamint a klímaváltozás káros tünetei egyre gyakoribbak, súlyosabbak és költségesebbek lesznek a jövőben.

Ezek a trendek már akkor erőteljesen megjelentek, mielőtt a koronavírus-járvány kirobbant volna. Most viszont azzal fenyegetnek, hogy tökéletes vihart váltanak ki, amely a teljes világgazdaságot egy évtizednyi kilátástalanságba taszítja. A 2030-as évekre a technológia és egy kompetensebb politikai vezetés talán képes lesz arra, hogy ezek közül a problémák közül sokat csökkentsen, megoldjon vagy minimalizáljon, aminek eredményeképpen egy inkluzívabb, kooperatívabb és stabilabb nemzetközi rendszer jöhet létre. Bármilyen optimista szcenárió azonban azt feltételezi, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy túléljük a 2020-as évek közelgő nagyobb válságát.