Kína mint gazdasági mumus

Ahogy a koronavírus Kínából átterjedt Európába, majd az Egyesült Államokba, a járvány által sújtott országok őrült versenyfutásba kezdtek az egészségügyi eszközökért (maszkokért, lélegeztetőgépekért és védőruházatért). Leginkább Kínához kellett fordulniuk ez ügyben.

A járvány kitörésekor Kína volt a fontos egészségügyi termékek legnagyobb beszállítója a világon. A védőfelszerelések európai és amerikai importjának mintegy felét biztosította. „Kína lefektette annak alapjait, hogy a következő években dominálhassa az egészségügyi védőfelszerelések és orvosi eszközök piacát” – írta pár napja a The New York Times.

Amikor Kína először fordult a globális piacok felé, akkor megvolt az az előnye, hogy az olcsó munkaerő terén lényegében korlátlan forrásokkal rendelkezett. Ahogy azonban ma már mindenki láthatja, a kínai feldolgozóipar erősségét nem a korlátlanul rendelkezésre álló piaci tényezők eredményezik.

A Made in China 2025 politikája keretében a kínai kormányzat a hazai gyártók arányának növelésére ambiciózus célokat tűzött ki a globális orvosi eszközök terén. A The New York Times cikke részletesen bemutatja, hogy a kormányzat miként biztosított olcsón földeket a kínai gyárak számára, és miként nyújtott támogatott hiteleket állami vállalatoknak a fontos alapanyagok gyártása érdekében, illetve hogyan élénkítette a hazai ellátási láncokat azzal, hogy a kórházak és a cégek számára a hazai inputtermékek használatát írta elő.

Kína második legnagyobb tartománya, Szecsuán például a felére csökkentette azon termékkategóriák számát, amelyeknél megengedett az orvosi eszközök importja. A legtöbb kórházat arra kötelezték, hogy mindent helyben szerezzen be,

csak a topkórházak vihettek be külföldről eszközöket.

A nyugati média tele van olyan megállapításokkal, amelyek szerint Kína – ismét a The New York Times szavaival élve – „arra törekszik, hogy dominálja a globális ipar gépezetének fontos fogaskerekeit”. Kína világgazdaságban betöltött szerepére egyre inkább a birodalmi agresszió, és nem a „doux commerce” (megváltó kereskedelem) kifejezés illik. (A doux commerce a felvilágosodás korának egyik elképzelése, amely szerint a kereskedelem kölcsönösen hasznossá teszi egymás számára a különböző országokat, elősegítve az emberiség civilizálását – a szerk.) Hszi Csin-ping kínai elnök növekvő autoritarianizmusa és Kína Egyesült Államokkal való kereskedelmi konfliktusának eszkalálódása egyértelműen ebbe a narratívába illik.

Az USA és Kína közötti stratégiai és geopolitikai feszültségek valódiak. Kína növekvő gazdasági és katonai hatalmában és abban gyökereznek, hogy az amerikai vezetők nem hajlandók felismerni a szükségszerűen multipoláris világ realitását. Nem szabadna azonban hagynunk, hogy

a gazdaság a geopolitika túszává váljon, vagy még rosszabb módon felerősítse, felnagyítsa a stratégiai rivalizálást.

Először is fel kell ismernünk, hogy a vegyes, államilag vezérelt gazdasági modell mindig a kínai gazdasági sikerek fő eleme volt. Ha a kínai gazdasági csoda egyik fele a piacok felé fordulást tükrözi – az 1970-es évek vége után –, akkor a másik fele annak az aktív kormányzati politikának az eredménye, amely a régi gazdasági struktúrákat – például az állami vállalatokat – védte, miközben új iparágak jöttek létre az iparpolitikai intézkedések révén.

Természetesen a kínai nép volt a fő haszonélvezője ennek a politikának, ugyanis a szegénység ilyen gyors csökkenésére még nem volt példa a történelemben. Ezek a hasznok azonban nem a világ többi részének kárára érvényesültek. Távolról sem. Az a növekedési politika, amely ma olyannyira bőszít más országokat, az oka annak, hogy Kína a nyugati exportőrök és befektetők olyan nagy piacává vált.

De a kínai iparpolitika intézkedései, például azok, amelyeket az orvosi eszközök piacán alkalmaznak, nem tisztességtelenek a versenytársakkal szemben?

Körültekintőnek kell lennünk, mielőtt erre a megállapításra jutnánk. Az iparpolitika sztenderd igazolása az, hogy az új iparágak más területeken tanulási folyamatot, technológiai externáliákat hoznak létre, valamint széles körű társadalmi hasznot generálnak, amely elfogadhatóvá teszi az állami támogatást.

Sok nyugati közgazdász azonban azt gondolja, hogy a kormányzatok nem jók abban, hogy kijelöljék azokat az iparágakat, amelyek támogatásra érdemesek. Emellett szerintük a hazai fogyasztókra és adófizetőkre hárul ennek a politikának a költsége. Más szóval, ha a kínai iparpolitika nem megfelelő irányba tart, akkor a kínai gazdaság lesz az, amely ezt majd megszenvedi.

Ugyanezen logika alapján felvetődik, hogy ha a kínai döntéshozók hatékonyan célozzák meg azokat a gazdasági tevékenységeket, amelyeknél a társadalmi haszon meghaladja a magánhasznot, és ezzel jobb gazdasági teljesítményt érnek el, akkor nem világos, hogy a külföldieknek miért kellene panaszkodniuk.

Ezt hívják a közgazdászok a „piaci hibák kijavítása” esetének.

Annyi értelme van a külföldiek számára a kínai kormányzatot blokkolni az ilyen politika folytatásában, mint megakadályozni a versenytársakat a saját piacaik felszabadításában.

Ez különösen igaz, amikor az externália kérdése egy globális ügyet jelent, ahogy az a klímaváltozás esetében kimutatható. A napelemekre és a szélturbinákra vonatkozó kínai támogatások a megújuló energia költségének csökkenését okozták, ami a világ többi része számára is hatalmas haszonnal jár.

Az iparpolitika közgazdaságtana komplikáltabb lehet monopóliumok és piacot domináló cégek megléte esetén. Jogosan lehet korlátozni az iparpolitikát, ha az piaci erőfölényt tesz lehetővé a világ többi részének kárára.

A kínai gyártók szemére azonban ritkán vetik az árak felhajtását, ami a piaci erőfölény jellemzője.

Gyakrabban fordul elő, hogy éppen az ellenkezőjére panaszkodnak. Ezek a kijelentések inkább az amerikai és az európai cégekre vonatkoznak, amelyek gyakran domináns szereplői a high-tech piacoknak.

Ezen szempontok egyike sem érv más országok számára arra, hogy tétlenül figyeljék, hogy Kína egyre szofisztikáltabb iparágakba tör be. Az Egyesült Államoknak hosszú története van a sikeres iparpolitika terén, különösen a védelmi iparággal kapcsolatos technológiák vonatkozásában.

Most egyre szélesebb körű politikai egyetértés bontakozik ki az amerikai politikában azzal kapcsolatban, hogy az USA-nak explicitebb iparpolitikára van szüksége a jó munkahelyek, az innováció és a zöldgazdaság biztosítása terén. A Chuck Schumer vezető demokrata szenátor által támogatott törvényjavaslat százmilliárd dollárt fordítana a követező öt évben az új technológiákra.

Az iparpolitika melletti, Amerikában és Európában megfigyelhető új irányvonalat a kínai „fenyegetés” motiválja. A gazdasági szempontok szerint azonban nem ez a helyes irány. A szükségletek és a kezelésük kérdése a hazai színtéren vetődik fel. Emiatt a megfelelő célnak annak kell lennie, hogy produktívabb, inkluzívabb hazai gazdaság jöjjön létre, és nem egyszerűen csak Kína legyőzésére kellene törekedni, vagy megpróbálni megakadályozni a gazdasági fejlődését.