A szegénység mint igazságtalanság

A világ nagy részén jókora aggodalom övezi azt a helyzetet, hogy a szegényebb sorsú emberek, valamint a faji és nemi diszkrimináció sok áldozata igen kevés bért kap. Bár az alacsony jövedelmű, gyerekeiket egyedül nevelő anyák számára az adókedvezmények támogatást nyújtanak, a dolgozó emberek körében még mindig vannak jelei a szegénységnek, például az alultápláltság vagy a rossz egészségi állapot.

Kevés szó esik arról, hogy sok alacsony bérű munkavállaló gyakran azért nem vállal el értelmes munkát, mert az túl keveset fizet. „Jó munka” nélkül pedig nem lehet „jó élet”. Ez a helyzet – különösen a fejlett gazdaságokban – arra mutat rá, hogy valami nincs rendben:

a probléma nem az egyenlőtlenség, hanem az igazságtalanság magas szintje.

A társadalom széles rétegei elégedetlenek azzal, hogy a munkával, vállalkozással megszerezhető jövedelem terén csökkenő trend érvényesül.

Az 1970-es évek óta általánosan gyengült a munkával való elégedettség, és lényegében megállt a reálbérek emelkedése az Egyesült Államokban, és később az Egyesült Királyságban, Franciaországban és talán Németország egyes részein is, valamint néhány más országban. Emellett a reálkamatok szintje szinte nullára csökkent.

Miközben a nyugati társadalmak azon dolgoznak, hogy biztosítsák a gazdasági igazságosságot, az is lényeges, hogy visszaállítsák és megőrizzék a jó élet tapasztalatait.

Ilyen az értelmes munka lehetősége, mint a vállalkozói kapitalizmusban, ahol a szereplők a saját felhalmozott vagyonukat és elsajátított készségeiket allokálják, hogy különböző iparágakat hozzanak létre, és különböző projektekbe fektessék a javaikat.

Ennek érdekében az országok felemelték és taníttatták az embereket, akik kreativitásukkal új kereskedelmi módszereket és termékeket alkottak. Ehhez olyan emberekre is szükség van, akik elég bölcsek és bátrak ahhoz, hogy kockázatot vállaljanak az innováció támogatásával.

Eközben egyre erősebbé vált a gazdasági igazságosságról szóló vita. Az amerikai demokraták körein belüli hangok, köztük Joe Biden elnökjelölté is, növelték azokat a várakozásokat, hogy ha Bident megválasztják, kezelni fogják az igazságtalanságokat.

Ezzel szemben a republikánusok – egészen Ronald Reaganig visszanyúlóan és alkalomszerűen Donald Trump által – azt hangoztatják, hogy az egyenlőtlenség csökkentését célzó intézkedések ártanak a gazdasági növekedésnek.

Ezzel kapcsolatban azokra a széles körű programokra gondolnak, amelyek az elmúlt néhány évtizedben azt célozták, hogy megnöveljék a szegény munkavállalók jövedelmeit, Lyndon Johnson adminisztrációjának 1960-as évekbeli Great Society (Nagy Társadalom) projektjétől az 1970-es években megvalósított jövedelemadó-kedvezményekig.

A demokraták emellett – ahogy nemrégiben megjegyezték – törvényt hoztak a Medicare-ről, az élelmiszerjegyekről és sok más programról, amelyek segítették a fehéreket és a kisebbségeket is. Ezek lassították a növekedést?

Úgy tűnik, hogy a termelékenység növekedése éppen azután esett vissza, hogy ezeket a jogszabályokat elfogadták, majd az internetes forradalom csúcséveitől eltekintve mérsékelt szinten maradt. Mégis azt kell mondani, hogy ez a korreláció nem jelent ok-okozati összefüggést.

Úgy vélem, a termelékenység terén tapasztalható lassulást valójában az okozta, hogy nagymértékben csökkent azoknak az embereknek a száma, akik új kereskedelmi termékek és módszerek megalkotásán dolgoznak. Természetesen kézenfekvő, hogy azokat hibáztassák, akiket segített a Great Society.

Nincsen azonban olyan ökonometriai tanulmány, amely kimutatná, hogy azokban az országokban, amelyek jobban támogatják a rászorultakat, kisebb a növekedés.

Egy másik kérdés – amelyet a „fiskális kapacitás kimerítésének” nevezhetünk – miatt is van ok az aggodalomra. Néhány közgazdász és üzletember attól tart, hogy a már magas adókulcsok további emelése – abban a reményben, hogy így előteremthető a szegénység számottevő visszaszorításához szükséges pénz – nem eredményezne sokkal több állami bevételt.

A bevételek csökkenhetnek, ahogy az adófizetők lépései révén alacsonyabb lesz a munkaerő-kínálat, és a cégek elveszítik érdekeltségüket a hatékonyságuk növelésben. Semennyi tudományos bizonyíték nincs azonban arra, hogy a nyugati gazdaságok elérték volna a fiskális kapacitásuk határait, és egyértelműen nem mondható ez el az alacsony adózású amerikai gazdaságról.

Az Egyesült Államoknak (és más nyugati országoknak – különböző mértékben) elég terük van arra, hogy kezeljék a gazdasági igazságtalanságot.

Az alacsonyan fizetett munkavállalók bérének elfogadható szintre emelése érdekében az államnak olyan támogatási rendszert kell majd bevezetnie, amely a legszegényebbek bérét emeli meg a legjobban. A támogatások progresszív módon csökkennének a magasabb jövedelmi szinteknél.

Miközben fontos ismerni a szegénységből kivezető utat, ugyanolyan lényeges az is, hogy milyen irányba ne haladjunk.

Elleneznünk kell a feltétel nélküli alapjövedelmet. Ehelyett jobb lenne a forrásokat az alacsony bérű munkavállalók jövedelmének emelésére fordítani úgy, hogy képessé tegyük őket önmaguk támogatására, ami nélkülözhetetlen az önbecsüléshez.

A feltétel nélküli alapjövedelem azonban elvonná (vagy továbbra is távol tartaná) az embereket és gyerekeiket a munkától, amely sokak számára a személyes kiteljesedés és a világban való elégedett létezés egyetlen elérhető módja.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org